Jelenlegi hely

Egyházi hírek

Roma bűnözőből diplomás teológus
Hitélet

Roma bűnözőből diplomás teológus

2017. 03. 24.

Hogyan lett a dunaújvárosi éjszaka törvényen kívüli alakjából egy börtönben szolgáló diplomás teológus? Mancza István megtérése bizonyság minden embernek, hogy a legmélyebb helyzetből is talpra lehet állni.

A roma családban apa nélkül nevelkedett Istvánt már az általános iskolában pártfogói felügyelet alá rendelték a rossz magaviselete miatt, kevés választotta el a fiatalkorúak börtönétől. Szakmát nem tanult, mert az éjszakai élet felszippantotta, pedig még 19 sem volt. A katonaságot pedig jórészt fogdában vagy börtönben töltötte. Aztán a dunaújvárosi éjszaka császárának érezte magát, aki hétvégenként egy átlagos havi fizetés kétszeresét szórta el - csak néhány hozzá hasonló "sűrű" csávó kellett, kemény fellépés és megfélemlítés. Húsz éve azonban megtért és idén szerzett diplomát teológia szakon a szintén roma származású feleségével együtt. Ma cigány családok felé szolgál a feleségével és a helyi börtönben hirdeti az Igét, nemegyszer korábbi ismerőseinek. Hogyan lett egy tanulni képtelen, hátrányos helyzetű roma gyerekből szigorlatokat megírni képes családapa, négy különböző szakmával? Ismerje meg cikkünkből Mancza István és Erzsébet kihívásokkal teli, de győztes életútját.

Kérlek meséljetek kicsit a múltról, gyermekkorotokról!

Erzsébet: Debrecenben születtem, négyen vagyunk testvérek, magyar és roma szülők gyermekei, innen kerültem Dunaújvárosba. 

István: Édesapám – ahogy a cigányok mondják – „magyar”, édesanyám roma származású.  Apám családja megvetett engem és az öcsémet, mert félig romák voltunk. Apámnak ezért meg kellett szakítani velük a kapcsolatot. Édesanyám felmenői viszont muzsikosok voltak. Nagyapám elismert prímás volt, mindenfele hívták. Szüleim házassága sajnos hamar megromlott, 6 éves voltam, mikor elváltak és innentől anyám egyedül nevelt.

Milyen hatással volt a gyerekkorodra és a tinédzser éveidre, hogy nem volt apa a családban?

István: Nagyon megsínylettem, hogy nem volt tekintély a családban. 

8. osztályban a rossz magaviseletem miatt már pártfogót rendeltek ki mellém. 

A pártfogó olyan kiskorúakkal foglalkozik, akik már bűnöznek, pl. boltból lopkodnak, de még nem büntethetők. Mivel nem volt semmiféle erkölcsi normarendszer az életemben, nem tartottam be a szabályokat és egy hozzám hasonló fiatalokból álló bandába keveredtem. A pártfogóm végül azt mondta, ha nem javítom fel a jegyeimet, intézetben fogok kikötni. Rendszeresen be kellett hozzá járnom és jelentenem kellett, hogy milyenek az eredményeim az iskolában. Bármilyen lázadó is voltam, rettegtem, hogy elvehetnek édesanyámtól, ezért megtettem, amit csak tudtam. Végül sikerült az általánost 3,6-os átlaggal elvégeznem. Ez pedig elég volt ahhoz, hogy felvegyenek az ipari iskolába

Ezek szerint sikerült valamennyire összeszedned magad. Mennyire volt ez tartós?

István: Mivel nem volt apám, csak sodródtam, nem volt az életemmel célom, nem tudtam mi akarok lenni, így az első jelentkezési lapra ráböktem és így lettem vízvezeték szerelő. Az iskola jól ment, az oktató mindig ötöst adott, sőt a másodéveseknek is én csináltam a darabjait. Viszont csak egy évig jártam ide, mert a családom komoly anyagi nehézségekkel küzdött, ezért 16 évesen elmentem dolgozni. Szakma nélkül csak segédmunkásként tudtam elhelyezkedni.

Említetted, hogy általános iskolában már bandáztatok. Ez később is megmaradt?

István: Igen. Egyre többször jöttek a haverok és hívtak az éjszakai életbe, főleg a roma nehézfiúk.

15 éves voltam, amikor megismertem a város, mondhatni legzüllöttebb tagjait, akik 5-6 évvel idősebbek voltak nálam.

Nekem kellett a pénz és mivel jókötésű gyerek voltam megtanították, hogyan kell dunaújvárosi éjszakában mozogni. 19 évesen aztán behívtak katonának, de az nem nekem való volt. Képtelen voltam azt a fegyelmet betartani, amit a sereg követelt, úgyhogy 6 hónapot ültem Nagyatádon. A rendezetlen családi háttér következménye itt is megnyilvánult. Nem tudtam, mi az a parancs, nem tudtam alárendelni magam a tekintélynek.

Erzsébet, ekkor már ismerted Istvánt?

Erzsébet: 3 éve ismertük már egymást. Most kereken 30 éve, hogy együtt vagyunk. Ebben a pár évben azonban nem sokat találkoztunk. Ennek oka többek között István magaviselete volt. Ahogy ő seregben viselkedett nem sok eltávozást kapott, meg ugye 6 hónapot ülnie is kellett.

Úgy tudom, ebben az időszakban a te életed viszont pozitív fordulatot vett. Mi történt?

Erzsébet: Igen, 180 fokos fordulatot vett az életem. 1990-ben, Dunaújvárosba való költözésünk után mentem el édesanyámmal a Hit Gyülekezete istentiszteletére. Már a kezdetektől nagyon magával ragadott a dicséret és az üzenet. Olyan valóságos módon tapasztaltam meg Isten szeretetét, hogy azon az istentiszteleten el is fogadtam Jézust megváltómnak. Azelőtt sokat káromkodtam, de Isten kegyelméből egyik napról a másikra elhagytam a trágár szavakat, majd megszabadultam a dohányzástól is, ami azelőtt nagyon nehezen ment, hiába akartam abbahagyni.

István, te hogyan fogadtad mindezt?

21 évesen szereltem le és ennek nagy részét fogdában töltöttem.

Amikor hazaértem, Erzsébet közölte velem, hogy ő megtért és nem jön többet velem az éjszakába. Láttam rajta a változást, de nem értettem ezeket a kifejezéseket, hogy gyülekezet, megtérés, meg ilyesmi. Azt azonban láttam, hogy a döntése nagyon komoly. Teljesen más volt a tekintete, a beszéde. Amikor elkezdte megmagyarázni, hogy mit jelent a megtérés nagyon felkeltette az érdeklődésemet.

Pontosan mi volt az, ami megragadott?

István: Az, hogy Jézus képes eltörölni a bűneimet. Hogy mindent újrakezdhetek, teljesen tiszta lappal. Erzsébet egyre elkötelezettebbé vált. A szavai, és a változás, amit rajta láttam, nagyon megérintettek, ezért az egyik alkalommal elmentem vele a gyülekezetbe.

Ez mikor történt?

István: 1991 márciusában, leszerelésem után egy hónappal. Nagy megdöbbenésemre, rögtön egy ismerős fogadott a kapuban, akiről tudtam, hogy kemény drogos volt. Ahogy beljebb mentem, másokra is ráismertem, akiket az éjszakai életből ismertem. Most meg öltönyben és nyakkendőben álltak előttem és teljesen más volt a tekintetük.

Meg is tértél ekkor?

István: Igen, bár inkább úgy fogalmaznék, hogy ekkor már éreztem Isten vonzását. A prédikációból semmit nem értettem, mégis kimentem és befogadtam Jézust a szívembe. Nagyon vágytam Isten érintésére, de akkor nem történt semmi. Hozzá voltam szokva az éjszakai életben, hogy bármit meg tudok szerezni, akinek kell, engedelmeskedik nekem. Új volt, hogy nem tudom rávenni Istent, hogy engem is érintsen meg.

Kettős életet kezdtem élni, időnkét felbukkantam a gyülekezetben, de többnyire az éjszakában voltam.

Viszont innentől mindig tudtam, hogy egyszer komolyan meg kell térnem, különben biztos, hogy a rács mögött kötök ki.

Miből éltél ekkor, hogy tartottad el a családodat?

István: Érdekes módon, amikor megtértem, kaptam egy késztetést, hogy valami szakma után nézzek és elvégeztem egy CO- hegesztő tanfolyamot.

Erzsébet: Nagyon örültem, hogy tisztességes módon is próbál elhelyezkedni István. Ez is némiképp egy reménysugár volt, hogy jobb útra fog térni. 

Pontosan mivel foglalkoztál? Mit jelentett az éjszakai élet?

István: Hiába volt szakmám, nem tudtam sehol elhelyezkedni. Valójában alig tartózkodtam otthon, legfeljebb nappal aludni.

Ha már szürkület volt, éreztem, hogy megelevenedek; nagyon erős húzóereje van az éjszakának. A fő tevékenységünk mások megfélemlítése volt, ezért sokat verekedtünk. Vonzó volt, hogy gyorsan sok pénzhez lehet jutni, tisztelnek és félnek tőlem.

Itt a 80-as években még mindenki legfeljebb Ladával járt, de nekem már akkor egy 80-as Audim volt. Össze tudtam gyűjteni annyi pénzt, hogy egy 5-7 fős csapatot folyamatosan fizettem. Rengeteg pénzt vertem el; akkoriban havonta kb. 6.000 Ft-ot lehetett keresni havonta, de én képes voltam egy hétvégén 15.000-et elverni a szórakozóhelyeken. Voltak barátnőim is és ezt a feleségem is sejtette, de nem akart utána kutatni nem akart magának még nagyobb fájdalmat. Viszont akármennyi pénzt is szereztem, mindig mindet elvertem, alig adtam haza, pedig a lányom ekkor már egy éves volt. Szerettem a szerencsejátékot, teljesen megigézett, sokszor az egész pénzemet kockára tettem, miközben otthon meg várták, hogy legalább tejet tudjanak venni.

Erzsébet, hogyan élted meg ezt az időszakot?

Erzsébet: Valóban sejtettem, hogy nem hűséges hozzám. Egyet tudtam csak tenni, imádkoztam. Olyan életet élt, hogy természetes módon lehetetlen volt, hogy megváltozzon. Tudtam, itt már csak a csoda segíthet és sokszor azon gondolkoztam, hogy elhagyom.

István: Én eközben szerettem volna kiszállni, megváltozni, ígérgettem, fogadkoztam, de nem sikerült. Kértem, hogy imádkozzanak értem, ugyanis valahol mélyen tudtam, hogy csak Isten képes kihozni ebből az állapotból. Már néztem videón az istentiszteleteket, hallgattam a tanításokat és éreztem a vonzást, de legtöbbször nem mertem elmenni a gyülekezetbe.

Volt olyan pont, amikor úgy érezted, hogy nincs tovább?

István: Egyszer eljött az az idő, hogy már nem bírtam ezt a belső feszültséget, a kettős életet. Belefáradtam az egész életmódba, frusztrált és depressziós voltam, nem érdekelt már semmi, nem akartam mélyebbre menni a bűnbe sem, de megváltozni sem tudtam, a pénz sem motivált. Ki akartam szállni. Ebben az állapotban megkértem egy haveromat, hogy szerezzen nekem LSD-t. Elképesztő hallucinációim voltak, benne félelmetes hangokkal, de olyan szavakkal is, amiket a prédikációkban hallottam. Egy mondat pedig teljesen beragad, amit estétől másnap reggelig folyamatosan hallottam: „beteltél a bűnnel, nem mehetsz tovább.” Teljesen ki voltam ütve, a társaim féltek, hogy kárt teszek magamban ezért hazavittek.

Erzsébet: Amikor hazahozták, én már össze voltam csomagolva. El akartam hagyni titokban, mert tudtam, hogy ha tudná hová megyek, utánam jön. Csakhogy az éjszaka közepén felkeltett bennünket a barátja, aki hazahozta, hogy vigyázzunk rá, mert nincs magánál. Láttam rajta, hogy be van tépve.

István: Nagyon erősen hallucináltam, öt órán keresztül csak sírtam. Valamennyire a tudatomnál voltam, tudtam, pl. hogy bevettem ezt a szert, de nem tudtam semmit csinálni. Félig a tudatomnál, félig átlépve a túloldalra érdekes dolgokat tapasztaltam. Lepergett előttem az egész bűnös életem, éreztem, hogy én vagyok a legbűnösebb ember a városban.

Megértettem, ha ez tényleg mind bűn, amit elkövettem (márpedig az), akkor méltó vagyok a halálra.

Nem gondoltam, hogy Isten egy ilyen beállt állapotban, egy ennyire elvetemült emberhez szólna. Mégis megszólalt egy hang és azt mondta: „ismerlek István és tudok minden bűnödről. Kész vagyok neked megbocsátani, ha te is megbocsátasz minden embernek. Most keljél fel ebből az állapotodból, térj magadhoz és kérjél bocsánatot attól, akit a legjobban megbántottál, a feleségedtől”. Abban a pillanatban, máris magamnál voltam, semmi hatását nem éreztem az LDS-nek. 

Egyik pillanatról a másikra megszűnt a kábítószer hatása?

István: Igen, és úgy gondolom, hogy ez a megtapasztalás sem a szer hatása volt. Sokféle dologról hallucinál az ember ilyenkor, de, hogy a bűnei peregjenek le előtte, s elinduljon benne egy pozitív változás, nem gondolom - különösen az ezt követő események tükrében.

Miért, mi történt ezután?

István: Kimentem a mosdóba arcot mosni és abban a pillanatban

egy hang szólt: „Kérj bocsánatot a feleségedtől”.

Berohantam hát a szobába – akkor már sírva – a feleségemhez.

Erzsébet: Én is sírtam. Nagyon zaklatott voltam. Éppen elhagyni akartam, amikor ide hozzák ebben az állapotban. Nem számítottam rá, hogy bocsánatot fog kérni, őszintén szólva nem is tudtam komolyan venni. Ekkor még nem hittem, hogy itt tényleg valami új kezdődött el.

Mit szólt mindehhez a baráti társaságod?

István: Hallottak róla, mi történt velem az elmúlt 10-11 órában. Elmentünk az unokatestvéremhez és ott vártak a többiek. Közöltem velük, hogy én befejeztem, nem fogok velük menni többet, megtértem vége az eddigi életemnek. Ők persze nem hitték el ezt az egész mesét a megtérésről.

A család mennyire volt szkeptikus, mikor bejelentetted a megtérésedet?

István: Meglepődve fogadták a beszámolómat és az állapotomat. Annyiszor ígértem már, hogy megváltozom, hogy bizonyítanom kellett a környezetem számára, hogy tényleg más ember vagyok. Egyik nap kábítószeres, a másik nap istenhívő. Ez abszurd volt. Az idő azonban mellettem tett bizonyságot. Onnantól kezdve indult el valóságos módon a hitéletem, Istennel való kapcsolatom. Olyan istenfélelmem lett, hogy nem mertem, de nem is akartam elhagyni Istent.

Megtérésed után a munkához való hozzáállásod is megváltozott?

István: Miután megtértem négy szakmám lett. Először egy sajtolóüzemben kaptam munkát, később egyre jobb lehetőségek jöttek, jelenleg külföldön dolgozom.

Isten igéjén keresztül megtanultam azt is, mi a helyes hozzáállás az anyagi javakhoz.

Mondanom sem kell, hogy az egész bűnözői életvitelt és kapcsolatokat teljesen felszámoltam.

Úgy tudom viszonylag hamar elkezdtetek romák felé szolgálni.

István: Cecére, egy Fejér megyei községbe jártunk, ahol sok roma él és nekünk is vannak ott rokonaink. A ’90-es években valóban sokan tértek meg. 50-60 személy látogatta a házi istentiszteleteinket, plusz a gyerekeik. A dunaújvárosi gyülekezet akkori pásztora, Fazekas Jánostól bizalmat kaptam, hogy én is prédikáljak, és ha van olyan személy, aki nagyon beteg, de nem tud eljönni, őt helyben meg is keresztelhetjük. Egy évig szolgáltunk, ami hosszú idő volt ahhoz képest, hogy még nem is voltunk jártasak Isten szolgálatában. Ugyanakkor jó gyümölcsei voltak, mert sorra megtértek, megszabadultak az emberek. 

Kiemelnél egyet a „jó gyümölcsök” közül, ami emlékezetes volt számodra?

István: Volt egy rokonom, aki nagyon beteg volt. Az orvosok azt mondták, hogy 1-2 hete lehet hátra, mert a piálás miatt tönkre ment a mája. Elmentünk hozzá egy testvérrel és ledöbbentünk, hogy az egyébként 90 kg-os ember 40-kg-os volt már ekkor. Gyenge volt, az ágyból sem tudott már kiszállni – az orvosok lemondtak róla. Imádkoztunk a gyógyulásáért és meg is tért. A szobája tele volt szent képekkel, bálványokkal, mert nagyon sok pénzt költött ezekre, valóságos gyűjtő volt. Ahogy imádkoztunk, az Úr szólt hozzám: ha kiviszi ezeket a bálványokat, akkor meggyógyul. Kértem Istent, hogy másnak is jelentse ki, ha ez valóban Tőle van. Abban a pillanatban a testvér, akivel jöttem, abbahagyta az imádkozást, s megfogalmazta ugyanazt, mint ami bennem is volt. Elmondtuk neki, hogy mint mond az Ige, a Tízparancsolat a bálványimádásról és felolvastuk neki az ide vonatkozó részeket a Bibliából. Azt válaszolta, ha kivisszük a szemétdombra és őt is segítünk odavinni, akkor összetöri a bálványait. A bácsi kint felállt és olyan erősen taposta a képeit, szobrait, hogy attól féltünk megsérül. Teljesen jól érezte magát és visszatért az erő a testébe. Azonnal meg is akart keresztelkedni, azt mondta, hogy érzi, hogy Isten ott van vele. A saját lábán beszaladt a házba (előtte felülni sem tudott) és felöltözött. Nem volt ott se kád, semmi, nagyon szegény körülmények között éltek, lavórban fürödtek. Elmentünk a közelbe egy ismerőshöz, akinek volt kádja és megkeresztelkedett. Ott, helyben teljesen meg is gyógyult. Sem a felesége, sem az orvosa nem hitt a szemének. Hónapokon keresztül ő volt az első aki jött a gyülekezetbe, nagyon lelkes volt. Ez volt az első látványos csoda, fiatal keresztényként és szolgálóként, amit Isten tett a szemünk előtt.

Az elmúlt 10 évet tanulással töltöttétek: leérettségizek, sőt mindketten diplomát is szereztetek. A tanulással kapcsolatban is megváltozott a szemléletetek?

István: Régen egyáltalán nem tartottam fontosnak az érettségit. Sokáig nem gondoltam magamról, hogy képes vagyok elvégezni egy iskolát.

A megtérésem után jött a szemléletváltás, hogy Istennel minden lehetséges, az én hátrányos, roma hátteremmel is képes lehetek tanulni, sőt levizsgázni.

Erzsébet: Az én életemnek mondhatni mindig is része volt a tanulás. 1987-től kezdve szinte megszakítás nélkül tanultam, több szakmám is van. 

Mégis miért határoztatok úgy, hogy belevágtok a tanulásba?

István: Az érettségit mindketten azért akartuk megszerezni, hogy a Szent Pál Akadémiára felvételizhessünk. Az érettségire való felkészülés közben éppen külföldön dolgoztam, a vizsgákra pedig mindig hazajártam, akár Németországból is. A napi 8-12 órás munka után kellett nekilátnom felnőtt fejjel a matematika vagy a biológia tanulásának, de sikerült. Az Akadémiára mindkettőnket felvettek és halasztás nélkül öt év alatt diplomát szereztünk.

Erzsébet: Amikor Hack Pétert bízták meg a dunaújvárosi gyülekezet vezetésével, erős késztetést éreztem, hogy elkezdjem a Szent Pál Akadémiát. A probléma az volt, hogy nem volt érettségink. Korábban sokakhoz hasonlóan nem láttuk értelmét, hogy letegyük, mert volt szakmánk. Belevágtunk és együtt elkezdtünk készülni az érettségire, egymást támogattuk a kezdetektől, egészen a diplomáig. 

Nem lehetett egyszerű, főleg neked István, aki korábban sem fordítottál sok időt a tanulásra. Nem jött a kísértés, hogy feladjátok?

István: Nagyon sokszor akartam halasztani. A feleségem rengeteget segített, támogatott ezekben az időkben. Volt olyan is, hogy megtanultam az anyagot, de mégsem mertem bemenni vizsgázni. Ezzel meg is nehezítettem a dolgomat. Az utolsó évben szinte mindennap ott voltam az akadémián vizsgaidőszakban, úgy feltorlódtak a vizsgák. A nehezebb időszakokban mindig átlendített az is, hogy ha majd csak egy embernek tudok olyan mondatot mondani, amit a Szent Pál Akadémián tanultam, s ettől megmenekül, akkor már megérte. 

A dunaújvárosi gyülekezetből sokan jelentkeztek az elmúlt 10 évben a Szent Pál Akadémiára. Volt ennek valami különösebb oka?

István: Úgy gondolom, hogy igen, a dunaújvárosi gyülekezet pásztorának, Hack Péternek óriási szerepe volt ebben.

Amikor 12 évvel ezelőtt a gyülekezet pásztora lett, csupán egy embernek volt teológia diplomája az egész gyülekezetben. Azóta már több, mint harmincan járnak, jártak az Akadémiára.

A végzet hallgatók közül sokan részt is vesznek a hitoktatásban, szolgálatokban. Úgy gondolom, hogy Hack Péter személyiségén van egy olyan kenet ami ösztönöz a tanulásra, Isten igéjének a még mélyebb megismerésére.

Erzsébet: Hack Péter és Márta akkora nyomot hagyott a gyülekezetünkben, hogy ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Péter pásztor hozta magával Isten bölcsességét, tudományát. Nagyon hálásak vagyunk Péter és Márta támogatásáért. Azóta is folyamatosan fejlődünk életünk minden területén.

István: A romák, ha nem is tanulnak, felnéznek a tanult emberre, főleg, ha közülük való. Bár nem a papír volt a lényeg, de a diploma sokat számít, hasznát veszem a börtönszolgálatban is. Mostanra képzett teológusként lehetőségem van bejárni a börtönbe a Hit Gyülekezete Börtönmissziójának keretében.

Érdekes és felemelő szolgálat, mert én könnyen megértem őket, a hátterüket, a vívódásaikat, hogy a zord tekintetek mit takarnak, hiszen én is ilyen voltam.

Előfordult, hogy olyanok előtt beszélek, akiket a bűnös életemből ismertem, de ők rács mögött végezték, ilyenkor mindig hálát adok Istennek, hogy a szolgálati belépőkártyám kimenetelre is feljogosít. Összességében az egész életünk hatalmas fordulatot vett, sok mindenen mentünk keresztül, de hálásak vagyunk Istennek, hogy megtartott bennünket és a kegyelméből idáig juthattunk.

 

A képre kattintva, kérjük, tekintse meg a galériát!

Megosztás


megosztás facebookon
megosztás facebookon

Kapcsolódó írások