Előző rész: Készen állnak arra, hogy átadják Magyarországot Krisztusnak (Charisma, 1990.)

 

A budapesti Szépvölgyi úttól egy kőhajításnyira, a Vasas sport­csarnokhoz tartok. A zsúfolt 165-ös buszon mellettem préselődik tizenöt éves fiam, Gergő. A busz zihál az emelkedőn, nem szólunk egymáshoz, a motorzajtól úgy­sem értenénk egy szót sem. A harmadik megállónál velünk együtt szinte mindenki leszáll. Egy irányban indulunk meg.

A sportcsarnok bejárata előtt csoportokban jókedvű fiatalok beszélgetnek, valahonnan polbeat-szerű kórusszólamot hallani, Gergővel leülünk egy üres ce­ment virágtartóra és várni kez­dünk Katira. Tíz perccel koráb­ban érkeztünk a háromnegyed hatra megbeszélt találkozóra, márpedig nélküle nem tudunk be­menni a sportcsarnokba.

 

A bejá­ratnál színes fényképes kitűzővel felszerelt őrök állnak, kis táblács­kájukon mindössze egyetlen, messziről is jól látható szó: HIT.

Katival korábban együtt éne­keltem a budavári evangélikus templom kórusában, innen az is­meretség. Sőt a barátság, amely azonban az utóbbi két évben ala­posan megkopott. Ő odahagyta a templomi kórust, sőt az evangéli­kus hitet is. Jó ideje a Hit Gyüle­kezete tagja. Én is odahagytam a templomi kórust, már nem éne­kelek. Hívő sose voltam, de be­csülni, tisztelni megtanultam a hívőket és hitüket. Ezért is a ran­devú Katival. Érdekel a Hit Gyü­lekezete. Gergőt nem érdekli. Csak hosszas unszolásra tartott velem.

Háromnegyed hat, Kati jön, pontos. Néhány perccel előtte a bejárat előtt állók közül egy negyvenes, rőtes szakállú úr már igen kedvesen befelé invitált ben­nünket. Elhárítottuk, mondtuk is­merőst várunk. Végtére is újságí­ró vagyok, ha nem árulom el, ak­kor tisztességtelenül hatolok be mások intim szférájába, ha vi­szont megmondom, akkor isme­retlenül nem bocsátanak be. Eb­ben maradtunk.

Kati tisztaarcú kedves, vidám. Átkalauzol kettőnket a bejáratnál.

A lépcsőn alig tudunk lemenni a hatalmas, most székekkel csurig rakott küzdőtérre. Ott és a nézők klasszikus, lépcsőszerűen kiala­kított ülőhelyein hatalmas tömeg. Két-, három-, négyezren? Lehetetlen puszta ránézéssel felmérni. Kati siklik előttünk, mi pedig Gergővel a nagy csarnok levegőjében lebegő megfoghatatlan hangulattól sokkolva, botorkálva követjük. A pódium előtt álló központi széksoroknál kötünk ki. Ott, pár perces keresgélés után, általam ismeretlen, a köznapi életben elképzelhetetlen kedvessé­get, sőt gyengédséget tanúsító fi­atalemberek segítségével végül is kerül két egymás melletti ülőhely Gergőnek s nekem.

 

 

A pódiumon zeneszerszámok és egy nagyméretű kottatartónak nézhető szószék. Megjelenik a zenekar. Hangolás nincs, a hang­szóró nem gerjed. Felkapaszko­dik a pódiumra egy szakállas, fe­kete hajú, zömök, negyvenes fér­fi. Mint kiderül a sugdosásból, ő Sándor, a Hit Gyülekezetének papja. Vagy tiszteletes, prédiká­tor? A három pódiumon lévő mikrofon közül kiveszi tartójából a középsőt, elkezd lassan fel s alá járkálni az emelvényen. Bekap­csolódnak valamiféle színpadi vi­lágítólámpák, holott a hatalmas teremben azok nélkül is vakítóan jó a megvilágítás.

Sándor beszélni kezd. Három­felé figyelek. Rá, persze, Gergő­re és magamra, no meg a tömeg­re. Sándor egyre hangosabban, egyre gyorsabban beszél, néha meg-megakadva. Köszöni a le­hetőséget, hogy ma mindenki új­ra összejött, hogy ennyien jöttek össze, s hogy ez is az Úr dicsére­tére szolgál.

Beszéd közben to­vább járkál fel s alá, jobb kezé­vel gesztikulál, néha zsebre teszi. Köznapi nyelven, érthetően beszél. Semmi kenetteljesség.

Szemét már percek óta lecsukva, szinte transzban mondja az igét. A teremben, amerre a szem ellát zömében tizen-, huszonévesek, legfeljebb harmincasok. Többsé­gük szintén lehunyt szemmel, elrévedt arccal, a tavaszi sápadt­ságban mormol valamit. Azt a gyors beszédet, amit Sándor mond, nem darálhatják vele. Va­lami mást mondhatnak, talán mindenki a saját, egyedi imáját. Valamiféle kapcsolatfelvétel zaj­lik. Ahogy Sándor mondja, a Szentlélekkel, amely mindenütt ott van, ahol már két keresztény találkozik.

 

 

A csarnokban sok keresztény találkozott, számukra bizton megjelent a Szentlélek. Ez látszik az idvezült arcokon, a mind gyor­sabb és hangosabb Sándor-beszéd vége felé az ég irányába tétován fel-fel nyújtott kezeken. Szemem sarkából Gergőre pillan­tok. Meg van hökkenve, le van nyűgözve. Én is.

Sándor hirtelen abbahagyja. Lelép a színről, visszaül valahová a tömegbe.

A zenészek játszani kezdenek. A szöveget nemigen érteni. A gyülekezet tagjai szem­mel láthatóan kívülről ismerik. Őrülten jó zenét játszanak. Egy gyors után egy lassú szám.

Ger­gőnek is tetszik. Látom rajta. Lassan elernyeszti korábbi merev testtartását. Körülöttünk az em­berek átszellemültek. A kinti vi­lág, a Kolosy téri zsúfolt várako­zás a 165-ösön, a nagyváros szmogja, a szeles hideg idő, s ki tudja még mi, a falakon kívül re­kedt. A pár ezer ember szinte egy testként együtt hallgatja a zenét. Üdvözöljük egymást, mindenki kezet fog a körülötte lévőkkel. Az Úr nevében köszöntünk. Ked­vesen, szívből jövően, boldog arccal. Utána a zene tovább. Újra megjelennek a tömegből felnyújtott kezek. Magamban nem tudom eldönteni, hogy amit látok, az jó vagy rossz-e. Inkább jó, jutok végül is dűlőre. Átadom ma­gam a hangulatnak, Gergő is. Né­ha körbepillantok, lopva, nehogy megsértsem a fürkésző tekintettel bárki bensőséges pillanatait. Merthogy ezek a pillanatok ben­sőségesek. Mindenki átadja ma­gát az együttlevés örömének. Önfeledt, ellágyult, elrévedt ar­cok, lassan ringó felsőtestek. A kezek, ahogy az ég felé nyúlnak tétován, sokszor remegve... Meg­rázó. Úgy érzem magam, mint egy kukkoló.

A zene után különféle tanúság­tevők lépnek a színre. Vidékről érkezett gyülekezeti tag, úgy be­szél, mint Sándor. Fiatal szőke ember, Pestre utaztában megtérí­tett valakit - meséli. Halleluja - hangzik fel a tömegből itt-ott. Egy másik tanúságtevő elmeséli hogyan szokott le a kábítószerről a hit, a gyülekezet segedelmével.

Egy harmadik szónok kórházban hirdette az igét egy kómában lé­vő gyermek mellett, aki végül fél év után először kinyitotta a sze­mét. Mindenki feszülten figyel, örül. Senki nem lepődik meg, mások, máskor hasonlóan tehet­nek tanúságot.

A tanúságtételek után újra ze­nei szakasz következik. A bejárat előtt bennünket megszólító férfi s egy vele hasonló korú nő lép a pódium két oldalán lévő mikro­fonhoz. Duóban énekelnek, igen tisztán, igen nívósan. Mindenki áll a csarnokban. Néhányan üte­mesen, helyben táncolnak. Min­denki énekel, mindenki tudja a szövegeket. Az egyik gyülekezeti tagtól kis füzetet kapunk, benne vannak a dalok. Minden újabb szám elején elveszi a füzetet és odalapoz nekünk, ahová kell.

 

Németh Sándor megnyitja az egyik szombati istentiszteletet a Vasas Sportcsarnokban, 1991

Bő félórás éneklés után leü­lünk.

Nekünk, kívülállóknak a do­log a vége felé már kissé fárasztó volt. Nem így a gyülekezeti ta­goknak. Ők kiénekelték, kimo­zogták magukat, felüdültek, a sá­padt arcok kipirultak.

Újra Sándor jő. Most hossza­san beszél, nincs fel s alá járkálás, nincs tömeges elrévedés, mindenki feszülten figyel. Sokan jegyzetfüzetet húznak elő táská­jukból és felírják a számukra lé­nyeges gondolatokat. Sándor hosszan fejtegeti, hogy ma kariz­matikus, s nem pedig liturgikus, hierarchikus vallásra van szük­ség. Vissza kell nyúlni az őske­reszténységhez, s le kell vetkezni mindent, ami később rátapadt a hitre - mondja. Csak a Szentlé­lek számít meg az írás. Igen egy­szerű szavakkal, közérthetően beszél. Logikus, amit mond, meg­nyerő. Elmeséli, hogy milyen is az, amikor az ember találkozik a Szentlélekkel, milyen jó érzést ad, még fizikailag is. A gyülekezeti tagok egyetértően, hallelujázva hallgatják, úgy érezni, hogy ők személy szerint is így tapasztalták.

Amit Sándor állít, annak aktuálpolitikai mondanivalója is van. Nem szereti azokat, akik a rendszerváltás után lettek oly nagy keresztények - valami ilyesmit mond. Egyetértő moraj, taps a teremben.

Körbenézek. Mennyi ember. Vajon melyik mai magyar párt tudna hetente ennyi fiatalt összehívni sikerrel? Ez persze csak futó gondolat lehet. Sándor beszél, beszél, nem hagy sok te­ret a töprengésre. A közönség issza a szót. Élénk, közvetlen, bensőséges a szellemi kapocs.

A szentbeszéd után új zenekar lép a színre. Vezetője hosszú hajú, kreolos arcbőrű fiatal férfi. Elöljáróban néhány szóval köszönetet mond azért, hogy a gyülekezet­nek ilyen kiváló vezetősége van, amelyik ilyen jó úton vezeti őket. Latinos dallamok következnek, andalítóak. Most mindenki ülve marad. A korábbiak szellemi koncentrációja alábbhagy, mintha mindenki lazítana. A zenekar né­hány szám után lelép a színről, s újra Sándor jő. Először is igen fi­noman, de helyreigazítja a kreol jellegű fiatalembert. A gyüleke­zetet az Úr vezeti, egyedül őt ille­ti dicséret - mondja.

Előre el nem tervezett, külön­leges esemény következik - je­lenti be. A mai napra nem tervez­ték, hogy új testvérek térjenek meg a gyülekezetbe, de a hangu­lat oly jó. A Szentlélek oly erősen jelen van a csarnokban. Tudja ő - mondja Sándor - hogy mi­lyen nehéz kiválni a többiek kö­zül, elsőként elindulni ki, oda őelé. De aki érzi, hogy itt az idő, cselekedjen.

 

 

Az emberek körbe-körbe vizs­gálják egymást. Én meg vagyok döbbenve. Gergő semmit sem ért, látom rajta. Én sem. Eddig azt hittem, hogy itt rajtunk kívül mindenki gyülekezeti tag. Akkor meg hogyan térjen meg? Téved­tem. Lassan előlépnek. Fiatalok, kimennek a színpad elé, Sándor elé. Halk, lágy zene szól. A repü­lőgépeken szoktak ilyet játszani.

A fiatalok egyre növekvő szám­ban járulnak oda. Végül, jó negyedóra múltán több, mint százan állnak ott elkülönülten, ki fele­melt, ki lehajtott fejjel. A terem­ben a többiek, a már gyülekezeti tagok, s a netán még meg nem tértek, együtt állnak a megtérőkkel.

A korábbi rövid ideig tartó hangulati völgy után újra izzanak a szemek, egyre hangosabban, egyre gyorsabban beszél Sándor. Ünnepélyes a hangulat. Valami­lyen beavatási, vagy avatási cere­mónia kezdődik.

A megtérők fogadalmat mon­danak egy előszónok után. Már este nyolc óra. Oldalba bököm Gergőt: menjünk. Elköszönünk Katitól, mondja, máskor is men­jünk el a gyülekezetbe. A megté­rés még javában tart, amikor egy oldalkijáraton kimegyünk a te­remből, fel a lépcsőn, ki az utcá­ra.

 

A VASAS FC. folyondár utcai sportcsarnoka 2018-ban

Este van, csípős, tiszta a leve­gő itt a dombon. Jó két óra után végre rágyújtok. Szentségtörőnek érzem magam, a Hit Gyülekezetbeliek nem dohányoznak. De nem lát senki, odabentről kimorajlik valamilyen közös éneklés.

Kint vagyunk. Lassan lesétá­lunk a Szépvölgyi úton, és beállunk a hatos buszra várni a meg­állóba. Gergőnek tetszett. Nem unta. El sem tudta képzelni, hogy ilyesmi is van a világon. S mennyire kedvesek, mennyire se­gítőkészek. A zene szuper volt.

S hát persze kérdez mindenfélét.

A szereposztás szerint nekem vá­laszolni kellene.

Ha tudnék. De a kételyek is erősek. Mire megjön a hatos, vagy 20 perc múlva, kiókumuláljuk az első benyomás summázatát: azért az jó dolog, hogy a ká­bítószeresek valahol meg tudnak gyógyulni. Én még hozzáteszem:

ha hívő lennék, akkor ez a gyüle­kezet vonzó közösség lenne szá­momra.

Következő rész: A Hit a szabad piac (The Washington Post)

 

Lovas Zoltán riportja a Magyar Hírlapban, 1991. május 13.-án jelent meg. 

A fotók a Hit Gyülekezete fotóarchívumának részei, szerkesztője Somorjai László