Jelenlegi hely

Egyházi hírek

Isten a szabadság
Hitélet

Isten a szabadság

A március 3-ai istentisztelet összefoglalója

2019. 03. 10.
| Csáti Evelin

Isten szabadságra hívott el minket! Az ember szabadsága viszont csak akkor tud megvalósulni, ha közösségbe kerülünk az Atyával, mert a világ értelmezésével szemben ebben rejlik a valódi boldogság egyetlen kiteljesedése. A Biblia alaptanításai közé tartozik, hogy az Isten nélküli létezésben nincs élet, az maga az elveszettség és a sorstalanság. 

 

A galatákhoz írt levélben öt dolog van megemlítve, ami a szabadságunkra vonatkozik. Az első ilyen pont a Galata 1:4-ben található:

"Aki adta önmagát a mi bűneinkért hogy kiszabadítson minket e jelenvaló gonosz világból, az Istennek és a mi Atyánknak akarata szerint."

A „jelenvaló, gonosz világ” az eredetiben nem is világ, hanem aión, egy olyan görög kifejezés, ami a világ egy korszakára utal, aminek konkért kezdete és konkrét vége van. A kronosz, tehát az általános "folyó idő" fel lett osztva korszakokra, amik fölötti hatalmat Ádám és Éva átjátszotta a Sátánnak. Az Ő hegemonikus hatalma miatt lettek a korszakok "gonoszak". Természetesen ez nem akadályozta meg Istent abban, hogy gonosz korszakokban is kibontakoztassa az üdvtervét.

Isten célja, minden körülmények között megvalósul, ami örömhír a számunkra.

Például Izrael bukásai ellenére sem mondhatjuk, hogy a terve csődött mondott, hiszen végül a zsidó nép adta a világnak a testté lett Igét, a Messiást, valamint közvetítte számunkra az Írott Igét, a Bibliát. Ugyanez igaz a jelenvaló korszakra, de a saját életünkre nézve is – az akadályok ellenére nem fog meghiúsulni Isten akarata!

Ha Istent befogadtuk, akkor megszabadultunk a természetes idő, a Kronosz rabságából és az életünk most már az örökkévalóság felé ível. Mivel mindezt Jézus Krisztus hajtotta végre, egyedül az Ő engesztelő áldozatán keresztül érehető el az örök élet az ember számára. Ez az igazi szabadság első pillére: bekerülni Isten akaratába, ami megmarad örökké, szemben az ember dicsőségével, ami virágzik majd végül elszárad.

Éppen ezért meg kell változtatnunk a gondolkodásmódunkat az újjászületés után és nem úgy néznünk a jövőre, hogy minden nappal fogy az életünk, hanem ellenkezőleg egyre közelebb kerülünk Istenhez, az igazi élethez. Nem véletlen, hogy a keresztény hit szíve nem más, mint a feltámadás reménysége!

Jézus Krisztus a Szent Szellem által azt üzeni Pál levelében (Róma 12:2.), hogy ne ehhez a mulandó aiónhoz szabjuk magunkat, hanem a jövőnek éljünk.

Bár a Biblia alapján kétezer éve a Szent Szellem korszakában élünk, a körülöttünk lévő szekuláris világ továbbra is halál korszakában él.

A választást minden ember maga dönti el: Jézus behozta az örök élet evangéliumát és akik ezt elfogadják az Úrral lesznek örökkön-örökké. Számukra ennek a korszaknak a jellege más lesz, mint a hitetlen embereknek, akik továbbra is a halál uralma alatt élnek. Ezért tanácsolja a Szent Szellem, hogy a szívünk értelmének (Károli fordításában „értelmünknek”) a megújulása szerint változzunk meg. Vagyis folyamatosan a Szent Szellemre figyeljünk, mert így ismerhetjük fel az Isten jó, kedves és tökéletes akaratát az életünkre nézve.

 

 

A Zsidókhoz írt levél 11. fejezete viszont arra mutat rá, hogy ez a korszak, legyen bármennyire is gonosz, végül véget fog érni, mert Isten lekorlátozott időt szabott az aiónoknak. A fenntartó Isten végül visszaveszi a tulajdonát. Ez lesz az a pillanat, amikor minden szem meglátja Őt és már nemcsak a szellemünk, lelkünk, hanem a testünk is bekerül Isten dicsőségébe. Csak ez a végcél teljesíti be az ember boldogság utáni vágyát.

Ha a földön keressük a boldogságot, sosem találjuk meg azt, mert még keresztényként is csak úton vagyunk a teljesség felé. Ezért mondja Jézus a Hegyi Beszédben, hogy aki a földi életben akar boldog lenni, az végül elveszíti azt.

Keresztényként az időt és az örökkévalóságot egységben kell, hogy lássuk.

Az emberek pusztán jó érzeteket kevernek össze a boldogsággal, pedig az igazi boldogság több, mint érzelem, több, mint egyszerű jólét – egy olyan dicsőséges állapot, amiben Isten tölt be mindent, megszűnnek a belső hiány külső megnyílvánulásai: "a fájdalom és a sóhaj". Erre az útra hívott el minket Isten. A korszakváltás egyben vizsga is, amire a rostálás ókori képét használja a Biblia: a gabonamagok elválnak a pelyvától és bekerülnek Isten csűrjébe.

A következő, második pillére a szabadságnak a Galata 2:20-ban van megfogalmazva:

„Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem és önmagát adta érettem.”

Mindannyian egy rab ember fiai vagyunk, aki nem más, mint Ádám. Jézus Krisztus az egyedüli szabad ember, aki nincs semmi függőségben, de miértünk azonosult a mi bűnösségünkkel. Egyedül a keresztáldozatban ismerjük fel az Isten irántunk érzett szeretetét, mert nem egyszerű ember halt meg azon a keresztfán, hanem az Atya Fia, a Messiás, akinek az életében a halál nem volt szükségszerűség, hanem választás. Az Ő döntése miatt a halálos ítéletünk már kétezer éve végre lett hajtva, mert a mi régi életünket is kívégezték ott a kereszten.

 

 

Fontos részlet azonban, hogy ez a csere csak akkor igaz ránk, ha az énünknek könyörtelenül nemet mondunk. Az említett igében is egymással ellentétbe van helyezve: az „én” és a Krisztus. Mindenki egy beteg énnel születik, ami tele van görcsökkel, kelevénnyel, olyan gyulladt sebekkel, amiket soha, senki sem kezelt, nem öntöttek rá olajat, nem gyógyították.

Egyetlenegy egészséges én van – a Názáreti Jézus Krisztus énje.

Ezért a szabadság második pillérében Isten azt kéri tőlünk, hogy hajtsunk végre egy lélekcserét, mert aki szereti a saját lelkét, elveszti azt, aki pedig meggyűlöli ebben a világban, az örök életet nyer. Ez azért igaz, mert az örökölt énünk nem képes az Istennel való együttélésre, sőt, Isten ítélete alatt áll, mert tervei és céljai a Sátán hatalma alatt állnak.

 

 

A vízkeresztség az, ami a beteg psziché fölött érvényesíti Isten ítéletét, ha ezt valaki hit által megteszi, onnét kezdve Isten úgy néz az a beteg énünkre, mint egy halottra. Ezt a cserét viszon minden nap döntéseinkel és megvallásainkal is meg kell erősítenünk, mivel a halott énünk teteme fölött a démonok keselyű módjára köröznek. Bolodnság is lenne nem végre hajtani nap, mint nap ezt a cserét, hiszen Jézus pszichéje tökéletes, szemben a mi rongyos, sebzett lelkünkel. A testi élet halálba adása alapfeltétele annak, hogy Isten megajándékozzon minket az Ő életével, mert egyedül az Ő lelke szabad.

Másképp hogyan is tudna megvalósulni a Jézus jelenléte utáni vágyakozás? Egy romlott lélekben ez sosem fog feltörni. Ha viszont halálba adjuk a régi énünket, akkor automatikusan beindul egy keresés, Istenben való nyugalom felé. Ennek oka, hogy belül, a belső emberünk fel lett ültetve a mennybe Jézus Krisztus által, így lehetünk megáldva "minden szellemi áldással." (így részesülhetünk „minden szellemi áldásból”)

Mondj nemet az egódnak és különösen ideje, hogy ellapátold magadból a nárcizmust.

Amikor egy személy egyedül az énjébe van beleszeretve, az egy nárcisztikus ember. Viszont az énünk a legnyomorultabb szeretőnk. Ennek az egyedüli ellenszere a Szent Szellem kiáradása és önmagunk decentralizálása. Jézus földi élete végig arról szólt, hogy természetét, szentségét, erejét végig másokkal is megosztotta és semmit sem tartott meg önmagának. Csak egyet kér: add át magad te is neki!

 

 

Az antiókhiai keresztényeket is azért kezdték el krisztianoszoknak hívni, mert a Krisztus természete sugárzott róluk. Ők voltak a „kicsi Krisztusok”. Ez volt az, ami megkülönböztette őket másoktól.

Van bennünk egy olyan erő, egy olyan személy, aki független a természetes származásunktól.

A Galata 4:4-7-ben arról beszél Pál apostol, hogy a törvény és a kegyelem hogyan viszonyul egymáshoz a megváltás után. Jézus Krisztus ugyanis törvény alatt született, ami alól csak a halálakor került ki. Már előtte is Messiás volt, de elveszíthette volna ezt a földi életében, ha csődöt mond. Az Ő élete sem gombnyomásra működött! Azért bizonyulhatott Messiásnak, mert nemet tudott mondani a saját akaratának. Ha Ő nem hal meg, akkor a halál uralmát sehogy se lehetett volna felszámolni. Márpedig az egész Biblia a halál, Isten ellenségének a felszámolásáról szól. Neki köszönhetően mi sem vagyunk már törvény alatt, mert akkor a bűnös mivoltunkból fakadóan jogosan bűnhődnünk kéne. Pál hasonlatával élve viszont a "rabszolgapiacon" Jézus kifizette a pénzt értünk. Amikor a vért, a megváltás árát befogadjuk, mi is fel vagyunk mentve, meg lettünk  vásárolva.

 

A szabadság maga Isten.

Ilyen helyzetben lett jogunk a fiak kenyerét is fogyasztani, ami nem más, mint a gyógyulás - lásd a kananeus asszony történetét. Az említett hölgy elfogadta, hogy Jézus igazságosan állapította meg róla, hogy pogány ember, akiket az Ószövetség erkölcsi képpel élve gyakran az ebekhez hasonlítja. A hite által viszont megkapta a fiúságot, a lánya meggyógyult és megszabadult a démonok gyötrésétől. Ha a Király gyermekei vagyunk, akkor nekünk is az Atya asztaláról kell étkezzünk, és nem az ebek osztályrészéből, ami egy másik bibliai képpel élve a  "saját okádásuk", romlott teteik gyümölcse.

Negyedik lépésként Pál apostol a Galata 5:24-ben a test cselekedeteinek megöldökléséről beszélt, mert - a szellem tetteivel ellentétben - ezek rabságba viszik az embert:

"Akik pedig Krisztuséi, a testet megfeszítették indulataival és kívánságaival együtt."

Ha önmagunkat ki tudtuk volna ragadni a mocsárból, semmi szükségünk nem lett volna egy Megváltóra, és főleg nem az Ő halálára. Az, aki nem biztos a szabadságában, könnyen el tudja dönteni, ha igaz-e rá valami a Galata 5. fejezetének felsorolásából.

A test cselekedetei alól akkor tudunk kijönni, ha azt megöldököljük, mert máskülönben  szenvedélyeket és pátoszt termelnek ki magukból. Olyan cselekedetek felé hozznak létre erős, kellemes érzeteket, amik Isten szemében undorítóak. Ez viszont csak akkor lelpelződik le amikor a bűnt elkövetjük, ez a bűn pszchológiája, így csapja be a Sátán és a démonok azokat, akik nem gondozzák a lelküket, mint egy kertet és hagyják azt gazoktól elburjánozni.

 

 

Ha bűn nem okozna élvezetet, senki se tenné meg azt. Az ideig-óráig tartó viszonylagos öröm után viszont jön egy nyomorult életérzés, amit sokan öncsalással és büszkességgel lepleznek. Az ilyen kritikus pontokon fontos, hogy az ember megálljon, és őszintén feltárja a helyzetet Istennek, sőt adott esetben az embertársainak, valamint az érintetteknek is. De persze a  legjobb a megelőzés: a testi ember folyamatos megfeszítése, mert így maradhatunk meg a Szent Szellem, az újszövetség szolgálatába. Az ember tragédiája sem véletlenül a kívánságon keresztül szakadt ránk az Édenben.

A bűn felé való sodródást kisérő igézés az ember kitörési kisérleteit hiúsítja meg.

Mindig onnan ismerjük fel az igézést, hogy leveszi a szemünket Krisztus engesztelő áldozatáról, a kereszt munkájáról.

Mivel ez az egész keresztény élet alapja, e nélkül egészen biztos, hogy végül hajótörés lesz az útunk vége.

Végezetül, de nem utolsó sorban, a szabadság ötödik pillére az, hogy megvagyunk válta ebből a világból. Nyílván ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem is mozgunk benne, hanem azt, hogy a földi tevékenységeinket már kegyelem által végezzük, mert a világ a Sátán uralma alatt van. Aki szereti a világot, az nem tudja legyőzni a János levelében említett három alapvető kívánságfajtát: a szem kívánsága, a test kívánsága, a biológiai élet (Károli fordításában ez élet) kérkedése.

Ezekben lett Éva is megkísértve, ahogy később Jézus is szembenézett ezzel a pusztában, a megkísértésekor. A különbség az, hogy míg ennek Ádámék nem tudtak ellenállni, Jézus tudott. A kulcs az, hogy a világot Isten igéje alapján nézzük, ne úgy ahogy mutatja magát. Ha újra a világ mellett döntünk, végig kell járnunk ugyanazt a kálváriát, ami a világra vár.

 

 

Jakab apostol szerint a világ barátaiban nem marad meg az Atya szeretete. Ennek az oka egyszerű: a világ megölte a Fiát, nem lehet tehát Krisztust és annak gyilkosát egyszerre szeretni! Mai napig feloldhatatlan ellentét van köztük.

A mi választásunk abban van, hogy a vágyainkat milyen irányba engedjük: Isten országa és a Messiás felé vagy a világ és a Sátán felé. A szabadság ugyanis csak az egyik oldalon vár ránk.

Megosztás


megosztás facebookon
megosztás facebookon

Kapcsolódó írások


Hitélet
2018. 04. 26.

Miért jobb a Szent Szellem korszaka?

Hitélet
2018. 09. 08.

Evangélium a város szívében

Egyház és társadalom
2018. 11. 18.

Diadal a halál fölött

Egyház és társadalom
2018. 09. 21.

Ez még nem a fenevad, de azzá válhat

Egyház és társadalom
2018. 08. 18.

Az Egyház helyreállítása a korszak végén