Jelenlegi hely

Egyházi hírek

Az áldás forrása: megpróbáltatás
Hitélet

Az áldás forrása: megpróbáltatás

Németh Sándor október 26-i prédikációjának összefoglalója

2019. 10. 29.
| Morvay-Tóth Petra

Mi, keresztények, itt a földön Isten királyságának előhírnökei vagyunk, ezért a hit emberei nem a jelennek, hanem a jövőnek élnek. A hit azonban nem azonos az illúzióval, ahogy sok ember gondolja. Az áldás nem úgy jön létre az életünkben, hogy Isten optimalizálja a körülményeinket, mert Ő éppen azt várja tőlünk, hogy mi változtassuk meg azokat.

A megpróbáltatásokra nagyon sok keresztény nincs a megfelelő módon felkészítve, pedig erőfeszítés nélkül nem lehet áldásba jutni. Az áldás törvénye ugyanis nem úgy működik, hogy a szemünk után megyünk, és beleülünk abba, ami már kész van: a mások által megszerzett áldásba, hanem úgy, hogy azon a helyen álljuk meg a helyünket, ahová Isten állított minket.

Ha pedig engedelmesek vagyunk Isten akaratának, és oda megyünk, ahova ő vezet minket, akkor a krízishelyzetekben is megáld minket, akkor is, amikor a hitünket és célkitűzéseinket meghiúsító erőkkel találjuk magunkat szemben.

Isten célja ugyanis az, hogy az ő emberei által megváltoztassa a világot és az átkozott helyeken is áldást hozzon létre. A hit emberének viszont fel kell készülnie arra, hogy a harcok nem fognak véget érni azzal, hogy az áldást elérték, épp ellenkezőleg. Az áldás megőrzése gyakran még nagyobb harcokkal jár, mint az áldásba való bekerülés.

 

Az Isten országába vezető út ugyanis sok háborúságon vezet keresztül. Miért engedi meg ezt Isten?

Bár a megpróbáltatáson senki nem szeret keresztülmenni, Isten hűsége mégis ezekben az élethelyzetekben tud legjobban megnyilvánulni az életünkben. A kihívások során pedig nem csak az ő gondviselését mutatja meg nekünk, hanem tanít is bennünket, így lesz súlya a személyiségünknek.

 

 

A próbákban Isten tanít minket

„És emlékezzél meg az egész útról, amelyen hordozott téged az Úr, a te Istened immár negyven esztendeig a pusztában, hogy megsanyargasson és megpróbáljon téged, hogy nyilvánvaló legyen, mi van a te szívedben; vajon megtartod-é az ő parancsolatait vagy nem?

És megsanyargata téged, és megéheztete, azután pedig enned adá a mannát, amelyet nem ismertél, sem a te atyáid nem ismertek, hogy tudtodra adja néked, hogy az ember nem csak kenyérrel él, hanem mind azzal él az ember, ami az Úrnak szájából származik.” (5 Móz 8:2-3.)

A próbákat Isten arra használja fel az életünkben, hogy még alkalmasabbá váljunk a fejlődés, növekedés birtokba vételére.

Az első tanulság, amit igazán csak a próbák által tudunk megismerni az, hogy milyen állapotban van a szívünk valójában.

A hívő élet két nagy feladata Isten és önmagunk megismerése. Az igaz Istent ugyan nem ismerték, de az önismeret megszerzésére már az ókori görögök is nagy hangsúlyt fektetek. A szívünk ugyanis a személyiségünk centruma, amilyen állapotban van a szívünk, olyan minőségű emberek vagyunk.

 

 

A szívünkben hordozzuk a jövőnket: az áldásunkat, vagy a balsorsunkat is, és hogy ezek közül melyik erő dominál, azt a próbák teszik világossá. Ekkor derül ki nyilvánvalóan, hogy mi van a szívünkben: keserűség, irigység, lázadás, vagy pedig még nagyobb odaszánás.

Egyetlen ember sincs a földön, aki véletlenül született volna meg, Istennek mindannyiunkkal kapcsolatban van egy örökkévaló terve.

Ahhoz, hogy ezt megismerjük, rá kell hangolódnunk a Szent Szellemre, ő az, aki kijelenti nekünk Isten aktuális akaratát.

Ahhoz viszont, hogy a Szent Szellem hangját tisztán értsük, a szívünknek is tisztának kell lennie, mert a tapasztalatainkon és érzékszerveinken keresztül érkező hangok csak elválasztanak minket az igazságtól.

A megpróbáltatás célja tehát az, hogy kihozza a szívünkből mindazokat, amik nem oda valók, amik még a régi, romlott természetünkből fakadnak. Sajnos lelkileg és érzelmileg úgy vagyunk szocializálódva, hogy a krízishelyzetekben mindig ez az első, ami megnyilvánul, a Szent Szellem és a lelkiismeretünk viszont jelzi számunkra, hogy ez így nem helyes.

 

 

Az ótermészetünk ugyanis a legnagyobb ellenségünk. Egy olyan zombihoz hasonlítható, amely állandóan ki akar jönni a temetőből, a körülöttünk lévő világ pedig állandóan táplálja különböző impressziókkal, hogy lerázza magáról Jézus Krisztus könnyű és gyönyörűséges igáját.

Számos társadalomformáló eszme épít az emberekben rejlő ragadozó természetre, amely az áldását nem Istentől várja, hanem a körülötte lévő embertársaitól akarja elvenni azt, amivel Isten őket megáldotta. Ezen a filozófián alapult a marxizmus is, amiről a történelmi tapasztalat már bebizonyította, hogy nem tudja igazságosabbá, áldottabbá, boldogabbá tenni a társadalmat, hanem az emberek még jobban szenvednek benne.

Egy újabb fontos dolog, amire a krízishelyzetek világítanak rá az, hogy milyen a viszonyunk Isten Igéjéhez.

Isten Igéje az a Kőszikla, amelyre ha ráállunk, megtart bennünket. Ha a szívünkbe rejtjük Isten beszédét, az ránk árasztja Isten kegyelmét is, amiért utána újra hálával áldozhatunk Istennek. Ez tudja biztosítani egész életünkben számunkra Isten áldását, mert az Ige az áldás csatornája.

 

 

A megpróbáltatás rávilágít arra, hogy Isten beszéde milyen mértékben lakik már benne a szívünkben. Ha Isten Igéje folyamatosan a szívünkben lakik, a krízishelyzetekben is jól tudunk reagálni.

A krízishelyzetek emellett lehetőséget biztosítanak arra, hogy az ember megismerje az Isten Igéjében rejlő életet.

Az ember ugyanis nem csak kenyérrel él, hanem mindazzal az igével is, ami Isten szájából származik.

Isten beszédére nem csak a szellemünknek van szüksége, hanem a személyiségünk többi részének, még a fizikai testünknek is, mégpedig ugyanolyan szüksége, mint a kenyérre - Isten Igéje ugyanis élet a testek és megújulás a csontoknak. Az egészség és a biológiai élet fogyócikk ezen a világon, ezért a testünk sóvárog arra, hogy Isten minél több életet osszon meg vele.

Izsák történetében (1 Móz 26:1-6, 12-33) végig követhetjük azt a folyamatot, amely során Isten a krízishelyzetek sorozatában együttműködik a benne hívő és bízó emberrel. Az éhség, ami az egész környéken pusztított választás elé állította Izsákot.

Egyiptom védelmet és egzisztenciális biztonságot kínált a környéken pusztító csapással szemben, Isten szemében ez a város mégsem az élet, hanem a halál és a bűn városa volt.

Ha az ember a megpróbáltatások során testi szinten próbál megoldásokat keresni, gyakran szembe találja magát egy szakító erővel, amely hívni kezdi őt vissza Egyiptomba, a bűn szolgálatába.

 

 

Azonban akármilyen nehéz helyzetben is vagyunk, nem engedhetjük, hogy újra a bűn rabszolgaságába süllyedjünk. Nem engedhetjük meg, hogy elszakítsák a szívünket és a lelkünket a Szent Szellemmel való közösségből, hanem az Úrhoz kell kiáltani. Izsák is ezzel a megpróbáltatással került szembe.

Meg kell tanulnunk azt, hogy a kísértés és a próba két különböző dolog.

Míg a kísértésben egy olyan erő működik, amely el akar szakítani Istentől, addig a próba egy olyan nevelő eszköz Isten kezében, aminek a célja, hogy értékeket munkáljon ki bennünk.

Isten úgy fegyelmez minket, mint atya a fiát. Ha nem lennénk fegyelmezés alatt, korcsok lennénk, így viszont ígéretek örökösei. Mi vagyunk a kor Izsákja, akiket Isten ígéretek örököseivé hívott el.

Ezért bármilyen nehéz helyzetben is vagyunk, a megoldás nem az, hogy a lázadást választjuk, hanem az, hogy még nagyobb mértékben átadjuk magunkat az Úrnak.

 

 

Izsák engedelmeskedett Istennek és nem ment el Egyiptomba, helyette Gérárban telepedett meg. Erre a döntésére pedig Isten százszoros áldással válaszolt és naggyá tette Izsákot. A nagyság tehát nem bűn, hanem attól függ a tartalma, hogy ki az, aki a nagyságot adja.

Izsák szellemben vetett, engedelmességben járt, ezért megáldotta az Úr. Növekedett, fejlődött és naggyá vált – és ekkor vált igazán támadhatóvá.

A támadások mindig akkor érik az embert, amikor sikereket ér el, kitör a nyomorúságból és elkezd felemelkedni. Az áldás ugyanis mindig vonzza az irigy embereket. A szerencsétlen, sanyarú sorsú emberek senkiből nem váltanak ki irigységet. Isten azonban nem dorgálta meg ekkor Izsák irigyeit, hanem hagyta, hogy az ő szívükből is felszínre jöjjön mindaz, ami benne van.

Hogyan kell ilyen helyzetben reagálni?

Ebben a helyzetben a legrosszabb, amit az ember tehet az, ha eljátssza az áldozatot: megsértődik és duzzogni, érzékenykedni kezd az emberekkel. Izsák nem ilyen ember volt.

Az áldást megőrizni mindig nagyobb erőfeszítésbe kerül, mint bejutni az áldásba, ráadásul még nagyobbat is lehet bukni, mint amikor az emberek előtt még senkik voltunk. Ezért nagyon fontos, hogy az áldásunk természetfeletti védelem alatt álljon, ehhez pedig Izsákot követve Isten előtt kell járnunk. Tudomásul kell vennünk, hogy a sikereink ellenére sem vagyunk érinthetetlenek.

A filiszteusok vetekedni kezdtek Iszákkal a kútért, amit talált, így az áldását nem tudta békességgel élvezni, hanem a háborúság időszaka kezdődött el az életében. Izsák viszont nem állt be az áldozat szerepébe. A kutat, amit Észeknek (veszekedést jelent) nevezett el, átadta a vele perlekedőknek és tovább állt, mert tudta, hogy az Isten vele van.

Isten pedig megáldotta és újra vizet talált, ám ekkor sem élvezhette a békességet, mert a filiszteusok ezért a kútért is perlekedtek vele. Ez a forrás a Szitna, azaz „vádlás” nevet kapta.

 

 

Izsák azonban továbbra sem viselkedett mártírként. Ezt a mentalitást nekünk is megkell tanulnunk tőle, mert mi nem áldozat szerepre vagyunk elhívva. A mi áldozatunk Krisztus. Ha mi akarunk azonosulni ezzel a szereppel, akkor törvényszerűen meg is fogunk bukni. Ha panaszkodni kezdünk és sajnáltatjuk magunkat, akkor elhagyja a szívünket a hálaadás és az a kedves jóillat, amit Isten helyezett belénk. Isten viszont diadalra akar vezetni bennünket, ehhez pedig abba kell hagynunk az önsajnálatot, és az Úrra kell néznünk, mert ő fogja az életünket bizonyságokkal megtölteni.

A szenvelgéssel soha nem az Urat dicsőítjük, hanem az óemberünk rossz életérzése nyilvánul meg bennünk, amit szintén meg kell feszítenünk.

A krízishelyzetekben mindig választás előtt állunk. Dönthetünk úgy, hogy magunkba zuhanunk, vagy kihúzhatjuk magunkat és a hit hőseivé válhatunk.

Ezt a döntést pedig már előre, a krízis előtt is meghozhatjuk, és kimunkálhatjuk a szívünkben a készséget, hogy bármilyen megaláztatáson kell is keresztül mennünk, hősökként fogunk megállni, hogy Isten nevének dicsőséget szerezzünk és jó példák legyünk az emberek számára.

Ez azért fontos, mert az elmúlt évtizedekben Isten nagy békességgel áldotta meg országunkat, azonban nem biztos, hogy mindig ilyen áldott körülmények között fogunk tudni élni, jöhetnek olyan idők, amikor vállalnunk kell Krisztus gyalázatát, erre pedig készen kell majd állnunk.

 

 

Izsák tehát nem pereskedett a kutak felett, hanem tovább ment, mert tudta, hogy az Úr vele van, és adni fog neki újabb forrást az előzőek helyett. És így is történt. Izsák szolgái újra találtak vizet, mert az Isten valóban velük volt.

Isten időnként megengedi azt, hogy csatát veszítsünk, ekkor azonban meg kell emlékeznünk arról, hogy a háború vége már a biztos diadal, amit Jézus Krisztus megszerzett számunkra.

Ezért, ha az Ördög valamit ellop tőled, ne ijedj meg, hanem bízz az Úrban, és ő megadja neked az elveszített áldás négyszeresét is.

Isten végül elvezette Izsákot Beér-Sevába, ahol korábban édesapjával, hogy az Ábrahámmal kötött szövetség helyén a fiával, Izsákkal is szövetséget kössön. Isten áldásai ugyanis csak a szövetségen belül érvényesek, amikor viszont megáld minket az Úr, fontos, hogy ne feledkezzünk meg az istenfélelemről. Ugyanis bármilyen siker is ér bennünket, az egyetlen dolog, amely biztonságot tud adni számunkra, az maga az Úr.

 

Megosztás


megosztás facebookon
megosztás facebookon

Kapcsolódó írások


Hitélet
2019. 11. 05.

Az öröm kenete

Hitélet
2019. 02. 03.

Nehéz idők

Hitélet
2018. 08. 25.

A haza szeretete

Egyház és társadalom
2019. 03. 16.

A Szent Szellem folyója