Jelenlegi hely

Egyházi hírek

A szelíd és a vad olajfa - 1. rész
Hitélet

A szelíd és a vad olajfa - 1. rész

Május 19-ei istentisztelet összefoglalója

2019. 06. 04.
| Nagy Boglárka

Pál apostol Rómabeliekhez írt levele az egyik legnehezebben értelmezhető könyv az egész Szentírásban, ezért nem meglepő, hogy a történelmi értelmezések sorra félremagyarázták az Izrael és az egyház kapcsolatára vonatkozó kijelentéseket. A történelmi tévedéseknek - mint például „Izrael végleges elvettetése” - a megcáfolásához szükség van arra, hogy Pál szavait az eredeti szövegkörnyezetben – esetünkben a 11. fejezetet az előző tíz fejezettel összhangban - olvassuk és értelmezzük. 

Róma 11:1-6 Pál két nagy kérdéssel vág bele egy olyan érzékeny témába, amely hosszú évszázadok múlva, még napjainkban is aktuálisnak bizonyul. A levél írásakor a kor világpolitikai eseményei alapján minden zsidó-keresztény számára világos volt, hogy a zsidóságot egy nagy történelmi katasztrófa fogja érni és egy teljesen más korszak fog elkezdődni Izrael és az egyház számára.

 

 

A kérdés csak az volt, hogy a két közösség hogyan fog viszonyulni egymáshoz. Ez azért is fontos kérdés, mert a korai egyház tagjai főleg zsidó hátterű keresztények voltak. Ezek a kérdések valószínűleg már Pál korában is felmerültek, ezért is foglalkozik levelében ezzel ilyen részletesen.

Vajon végleg elutasítja-e Isten Izraelt a történelmi előzmények miatt?

Pál válasza a kérdésre egyértelmű:

Nem, Isten nem utasította el Izraelt!

Ennek alátámasztására először is saját magát állítja példának, mint aki „izraelita, Ábrahám magvából, Benjámin nemzetségéből való.” Pál apostol identitásának alappillérét zsidó származása adja, amitől azután sem vált meg, hogy Jézus Krisztus követője lett. Ez a dilemma a zsidó-keresztény identitással kapcsolatban már Pál korában is létezett, de az Ige alapján világos, hogy minden akadály nélkül lehet valaki zsidó és Krisztusban hívő keresztény egyszerre.  

A másik cáfolat, amiről Pál ír, egy paradigma, amivel Illés próféta és a maga kora között von párhuzamot. Illés az asszír deportálás előtt, Akháb és Jézabel uralkodása alatt szolgált és prófétált, Pál pedig a zsidóság nagy deportálása előtt álló zsidóknak adott ezzel a kijelentéssel reménységet.

Illés a szörnyű üldöztetések során azt gondolta, hogy egyedül maradt, de Isten szólt hozzá, hogy Ő meghagyott magának hétezer embert, akik nem imádták a Baált.

Isten ezen a paradigmán keresztül mutatja be a szuverenitását, aminek a lényege a kiválasztás elve, nem pedig a cselekedetek alapján való érdemek megszerzése.  A szuverenitás és a kegyelem összefüggésben áll egymással.

 

 

A legjobb példa Isten kegyelmének és szuverén döntésének a bemutatására maga Pál apostol személye, aki bár kezdetben Isten ellen harcolt, végül mégis Isten szuverén elhívása és akarata érvényesült az életében, az Ő apostola lett. Ez tehát egy rendkívül fontos alapelv, amit Isten Mózesnek jelentett ki először: „könyörülök, akin könyörülök és kegyelmezek, akinek kegyelmezek.”

Minden ember sorsában Isten szuverenitása érvényesül, ezért a legjobb dolog, amit tehetünk, hogy alázattal viszonyulunk az akaratához.

A fejezet 5. versszakában említett „maradék” kifejezés végighúzódik a Bibliában, elsősorban olyan zsidókat jelöl, akik egyszerre képviselik a nemzeti és a spirituális Izraelt. Ezt a közösséget nemzeti szinten Izrael csak akkor tudja megtestesíteni, ha megtartja az Istennel kötött szövetség rá eső részét, de ha elszakad attól, akkor a szellemi identitása is háttérbe szorul. Minden időben voltak olyan személyek - főleg a próféták -, akik nem engedték, hogy a szellemi identitásuk háttérbe szoruljon.

 

 

Sajnálatos módon a keresztény világban elterjedt az a tévhit, hogy a szellemi Izrael az egyház, de ez nem így van! A szellemi Izrael kifejezés is Izraelre vonatkozik, az Egyház kifejezés pedig az egyházra, a kettőt nem lehet összekeverni, egymással felcserélni!

Maradék mindig volt és mindig lesz!

A következő versszakokban Pál apostol a kegyelem és a cselekedet témakörével foglalkozik és megállapítja, hogy a kettő kizárja egymást. Ugyanis kegyelemről akkor beszélünk, ha az ember nem az elvégzett munkája alapján kap fizetést, hanem az áldást valakinek a jókedvéből kapja ingyen, érdemtelenül.

Isten így viszonyul mi hozzánk, hiszen mi semmit nem tudunk tenni azért, hogy Isten adósává váljunk. Semmi olyan jó cselekedetet nem tudunk tenni, amiben már ne munkálkodna benne Isten, ezért elsősorban Istené a dicsőség, mivel mi csak engedelmeskedtünk neki. Ugyanígy van a kiválasztás is, amiért mi nem tettünk semmi, nem tudjuk a cselekedeteinkkel kiérdemelni, hanem Isten ingyen, kegyelemből adja. A kiválasztás tehát nem érdemek alapján van!

 

 

Róma 11:7 -15 - „Micsoda tehát? Amit Izrael keres, azt nem nyerte meg: a választottak ellenben megnyerték, a többiek pedig megkeményíttettek (…) Annak okáért mondom: Avagy azért botlottak-e meg, hogy elessenek? Távol legyen; hanem az ő esetük folytán lett az üdvösség a pogányoké, hogy ők felingereltessenek. (…)”

A kivonulás után Izrael cselekedetekkel kereste Istent, de a saját igazságát akarta érvényesíteni Isten igazságával szemben és ellenállt Isten tökéletes akaratának. A folyamatos ellenállásra Isten válasza az volt, hogy érzéketlenné tette a szellemüket a Messiás kilétére vonatkozóan.  Erről már az ószövetségi próféták könyveiben is olvashatunk, amiről Ézsaiás is említést tesz. 

Ézsaiás, könyvének a hatodik fejezetében utal a kábultság szellemére, ami egy olyan hibernált állapotot hoz létre, ami az Istennel való közösségteremtést akadályozza. A tizenegyedik versszakban Pál újabb kérdést tesz fel: 

Vajon Izrael eleséséről van szó, vagy csak a botlásáról?

A történelmi egyház kiindulópontja az elesés, ami azért óriási tévedés, mert feltételezi Izrael végső pusztulását. Isten azonban Pál apostolon keresztül kijelenti, hogy Izrael esetében csupán botlásról van szó, aminek ráadásul pozitív célja van, az egyház létrejöttének az érdekét szolgálja.

A nemzeteknek tulajdonképpen nincs okuk a zsidóságot hibáztatni, mert a botlás végül is értük történt.

Így érvényesül Isten terve, hogy az egész világ megismerje Őt.

 

 

A tizenkettedik versszakban Pál azzal érvel tovább, hogy az evangélium megismerése - akár részlegesen is – óriási változásokat hozott a nemzetek életében.

Izrael tehát még „megbotlott” állapotában is áldás a nemzetek számára.

Jogosan következik ebből Pál feltételezése arra vonatkozóan, hogy sokkal nagyobb áldás lesz a nemzetek számára Izrael helyreállítása. Addig azonban az egyház feladata az, hogy „felingerelje” Izraelt. 

Izrael helyreállítására Pál a „fölemeltetés” szót használja, ami megint csak magában hordozza azt, hogy ez az érzéketlen állapot csak ideiglenes és eljön az idő, amikor a helyreállításuk „élet lesz a halálból.”

A fejezet hátralévő részeiben Pál apostol egy szemléletes képben, a szelíd és vadolajfa képében ábrázolja Isten két népének: Izraelnek és az Egyháznak egymáshoz való kapcsolatát, amiről azonban, eme rövid –a kérdéskört áttekintő – bevezető után, csak a későbbiekben lesz szó. Folytatjuk. 

Megosztás


megosztás facebookon
megosztás facebookon

Kapcsolódó írások


Hitélet
2017. 10. 12.

Megszentelődés és szabadulás

Vidám Vasárnap
2018. 05. 22.

Szent Szellem szerepe az üdvtörténelemben

Vidám Vasárnap
2018. 05. 10.

Szent Szellemben való alámerítkezés

Hitélet
2018. 07. 14.

Út a Pokoltól a Mennyig