Jelenlegi hely

Egyházi hírek

A tradíció kritikája
Egyház és társadalom

A tradíció kritikája

Németh Sándor és Békés Gellért hitvitája 1995-ben

2018. 11. 08.
| Vigília, 1995/4. szám

Az 1990-es években a Hit Gyülekezete országosan ismert egyházzá vált, és tevékenységére felfigyeltek a magyar társadalom legkülönbözőbb rétegeiből. A közösség egyik vonzereje kezdettől fogva az volt, hogy egyaránt képes volt megszólítani deviáns fiatalokat és többdiplomás értelmiségieket. A Budapest Sportcsarnokban rendszeresen tartott teltházas istentiszteletek mérete és vonzereje csak a katolikus egyház egyes ünnepi szertartásaihoz volt mérhető. Nem véletlen, hogy Németh Sándor független karizmatikus missziós tevékenységét a katolikus egyház vezetői – a Vatikánban és idehaza egyaránt – figyelemmel kísérték. Ennek is köszönhető, hogy 1995-ben a legnevesebb magyarországi katolikus folyóirat megkereste a Hit Gyülekezete alapító lelkészét, hogy vállalna-e egy beszélgetést Békés Gellért teológus-egyetemi tanárral a Vigília számára. Így született meg az alábbi „disputa”, amelyet teljes terjedelmében közlünk. A nagyívű beszélgetésben – ami helyenként tiszteletteljes, ámde éles vita formáját öltötte – a karizmatikus lelkész és a bencés tudós számos témát körbejárt, az apostoli utódlástól kezdve az ébredések intézményesülésén át a spirituális élmények értelmezéséig. 

 

Vitapartnerek:

Békés Gellért (1915-1999) 
Bencés szerzetes, Széchenyi-díjas teológus, irodalmár, költő, egyetemi tanár, a Pannonhalmi Területi Apátság általános helynöke. A Piarista Hittudományi Főiskola tanára volt, és 40 éven át főszerkesztőként vezette a Katolikus Szemle folyóiratot.  1948 és 1951 között Dalos Patrik oratoriánus szerzetessel közösen lefordították az Újszövetséget, mely több mint egy tucat kiadást élt meg.

Németh Sándor (szül. 1950)
Lelkész, főiskolai tanár. A Római Katolikus Hittudományi Akadémia világi hallgatója volt, majd megtérése után 1979-ben megalapította a később Hit Gyülekezete néven ismertté vált karizmatikus-pünkösdi közösséget, ami 1989-ben egyházi státust kapott, és mára Európa legnagyobb evangéliumi felekezetévé vált.

 

Németh Sándor: A Hit Gyülekezete a keresztény karizmatikus mozgalom eredményeként jött létre. A katolikus egyház tagjaként 1975-ben volt részem a Szentlélek-keresztségben, ezután több társammal megkeresztelkedtünk vízzel is. Nem egy új felekezet alapításának a szándéka vezérelt bennünket, hanem az volt a célunk, hogy bibliai igazságok alapján — a modern kor követelményeinek, kihívásainak figyelembevételével — kövessük Jézus Krisztust. A nyolcvanas évek elejéig független, főleg katolikus értelmiségiekből álló imacsoportként működtünk. Ez időben kezdődtek konfliktusaink a pártállammal, mely a teológiai kérdések mellett döntő szerepet játszott abban, hogy a Hit Gyülekezete 1989-ben végül is önálló keresztény közösségként került törvényes bejegyzésre.

Békés Gellért: Voltaképpen mi az oka annak, hogy a Hit Gyülekezete lassanként elvált a katolikus egyháztól?

Németh Sándor: Az első teológiai ok a felnőttkori vízkeresztség kérdése volt. Akkoriban a hit és a keresztség kapcsolata foglalkoztatott bennünket. A Szentlélek-keresztségben részesült katolikusok között néhányan azon az állásponton voltunk, hogy a csecsemőkeresztség nem tudja az egyháztagok életét a kegyelem uralma alá helyezni. Véleményünket a katolikus hit- és életgyakorlatról szerzett tapasztalatainkra alapoztuk. Római katolikusnak születtünk, és az egyház tanításai szerint neveltek szüleink, ennek ellenére ténylegesen mi is pogány életmódot éltünk, bár a kereszténység látszatát igyekeztünk megtartani. A tudatos és hitbéli döntésem Jézus Krisztus mellett, valamint a felnőttkori keresztségek feloldották bennem ezt a belső konfliktust. Erkölcsi és szellemi területen is radikális fordulat állt be, miután az Úr kegyelme felszabadult az életemben.

 

Az első választópont: a felnőttkori vízkeresztség

 

Békés Gellért: Kérdem, hogy a névleges és a tényleges keresztény lét közti konfliktus feloldásához szükséges-e kiszakadni az egyetemes egyházi közösségből? Kierkegaard, mint evangélikus teológus, a dán egyházat bíráló kritikájában azt vetette a reformáció szemére, hogy „correctivum" helyett „institutivum" lett, vagyis ahelyett, hogy a reformáció eredeti programjához híven megújította volna a fennálló egyházi intézményt, új intézményt hozott létre. Hiszen Luther és Kálvin, mindketten meg voltak győződve, hogy az Una Sancta Catholica egy és oszthatatlan. Ezt kellett volna intézményes mivoltában megújítani — ami a római katolikus egyházban a trentói zsinat óta folyamatban is van —, nem pedig új intézményt létrehozni.

Németh Sándor:

Hiszem, hogy Jézus Krisztusnak csak egyetlen egyetemes egyháza van, mely tagjának tartom magamat és a Hit Gyülekezeteit is.

Értékelem mindazokat a római katolikus egyházon belüli reformmozgalmakat és törekvéseket, melyek az evangéliumi értékek alapján keresik a megújulást. Ennek ellenére azt gondolom, hogy a szervezeti egység nem a legfontosabb kérdés. Az egyház egységét elsősorban szellemi és erkölcsi dimenzióban kell minden nemzedéknek létrehoznia és megőriznie. Ha ez az egység az egyetemes egyházban helyreáll, akkor a felekezeti és különféle vallásos intézmények közötti határok spiritualizálódni és relativizálódni fognak. Ezért nem tartom nagy problémának, ha a jelenkori kereszténység különböző szervezeti formákban jelenik meg, és így a keresztény világnak, legalábbis az intézmények és a liturgia területén, plurális arculata van. Tisztában vagyok azzal is, hogy a független reformmozgalmak sem tudták a történelmi kereszténység botrányait megszüntetni, ezért az eddigi reformokat inkább kísérletnek, mint megoldásnak látom.

Békés Gellért: Pontosítsuk a kérdést: Fontos-e egyáltalán az egyházi intézmény? Lehetséges-e ebben a térben és időben élő társadalmi valóságban, a mi emberi világunkban, valamely szellemi mozgalmat intézményes megalapozás és szervezett keretek nélkül fenntartani? Maguknak a reformátoroknak sem a helyi szervezet okozta a gondot. Ők az egyetemes egyház intézményes jellegét vonták kétségbe, mert nem fogadták el a fennálló hierarchia apostoli tekintélyét. Velük vitatkozva Belarmin, a későbbi bíboros, olyan határozottan kiemelte ezt az intézményes jelleget, hogy az egyházat szervezeti láthatóság tekintetében az akkori Francia Királysághoz vagy a Velencei Köztársasághoz hasonlította. „Societas perfecta" — mondták az egyházról a felvilágosodás deista, merő jogi keretekben gondolkodó teológusai, mert

természetfeletti rendeltetésének betöltésére minden intézményes eszközzel rendelkezik.

Az ellenhatás már a múlt században, Johan Adam Möhler egyház­tanában jelentkezett, de a szervezett intézmény és szellemi tartalma közti egyensúly csak a II. Vatikáni zsinat tanításával állott helyre.

A zsinat lényegében abban látja az intézmény és szellemi tartalma, a karizma közti dialektikus feszültség feloldását, hogy a karizma intézményes keretben lesz jelenvalóvá számunkra, és üdvözítő hatását is általa fejti ki. Mi ez, ha nem a filozófiai gondolkodás során ma újra felfedezett szimbolizmus elvének érvényesülése? Az ember lényegében szimbolikus lény. Láthatatlan érzéseinket és gondolatainkat látható jelekkel és hallható szavakkal közöljük. Az érzékelhető által jelenvalóvá és érzékelhetővé válik a közvetlenül érzékelhetetlen. A vallás világában ezt a szimbolikus szerepet tölti be a hirdetett ige és az ünnepelt szakramentum. S a szakramentum nemcsak a cselekmény, hanem alapjában maga a cselekvő intézmény is: az egyház. A bibliai tanúságot és a szentatyák tanítását követve az egyház azt tanítja magáról, hogy látható, intézményes mivoltában szakramentuma, vagyis jele és eszköze a krisztusi üdvösség láthatatlan kegyelmének, a Szentlélek működésének. S ez azért lehetséges, mert történeti létében, mint ember, maga Jézus volt Isten üdvözítő szeretetének szakramentuma. Ő megdicsőülése után kiárasztotta tanítványaira megváltó kereszthalálának gyümölcsét, a Szentlelket. Az Apostolok Cselekedeteibenaz első keresztény közösségről azt olvassuk, hogy „állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban" (ApCsel 2, 42). Nos, ez az az apostoli szervezet és közösségi életforma, amelynek keretében jelenvalóvá vált a krisztusi üdvösség, és részesültek is benne a hívők. Ez minden egyházi intézményesség ősmodellje, amely a történelmi és társadalmi változások közepette, az egyházi intézmény minden szervezeti átalakulásának alapjaként változatlanul érvényben marad.

A szimbólum reális értelmében jel és eszköz: az üdvösség szakramentuma.

Németh Sándor: A professzor úr által elmondottak három alapelemre épülnek: a Szentlélekre, az apostoli örökségre és az egyház intézményének keretére. Az első kettőben alapjában véve egyetértek az elhangzottakkal. A Szentlélekkel és az apostoli örökséggel való közösséget én is az egyetemes egyházhoz való tartozás alapkövetelményének tekintem. Az egyház szervezeti kerete azonban szá­mos változáson ment keresztül a történelem során, így a jelenlegi katolikus gyakorlatot nem lehet azonosítani azokkal az eseményekkel, melyeket az Apostolok Cselekedeteitartalmaznak. Én úgy gondolom, hogy a jelenlegi liturgiai gyakorlat és egyházi gyakorlat nem az apostoli örökség szerves része, hanem az egyházi intézmény olyan tartozéka, amely a történelmi idő terméke. A kereszténység alapélménye a Jézus Krisztussal való személyes és közvetlen találkozás. Pál apostol életében az Úrral való találkozás szuverén módon történt. Ez az emberek többségében az egyház evangélium- és igehirdető szolgálata által valósul meg, ha a hallott beszédet hittel fogadják. Ha nem ez az élmény és döntés alapozza meg a keresztény életvitel kialakítását, akkor olyan vallásgyakorlat jön létre, ami a farizeusokat jellemezte.

Az apostolok soha nem választották szét az üdvösséget az Üdvözítőtől, hanem a kettőt egy személyben, Jézus Krisztusban szolgálták, mindenekelőtt az evangélium hirdetése által.

Ezért Pünkösd után az evangélium hirdetése, a Názáreti Jézus Krisztusról szóló bizonyságtevés kollektív feladattá vált az Egyház minden tagja számára. Természetesen a laikus egyháztagok aktivizálódása után is megmaradt az apostolok különleges szolgálati ajándéka és tekintélye.

A szervezeti és liturgiai keretekkel kapcsolatban a kérdésem az: a katolikus egyháznak vajon melyik történelmi konstrukcióját kell alapul vennem? Ugyanis a 19. század közepétől számos reformra került sor, ennek ellenére a római katolikus egyház mostani szervezeti formája alapvetően a kelet-nyugati egyházszakadás után alakult ki. Ezt megelőzően létezett a középkori katolikus egyház, mely a konstantinusi fordulat után alakult ki. Az apostolok és az első keresztények által létrehozott egyházi keret is más volt, mint a mártír egyház szerveződése és liturgiája. A különbségekből azt látom, hogy nincs evidens, abszolút érvényű egyházszervezeti forma, intézményrendszer, amelyben a keresztény hitet kötelezően meg kell élni.

Ezek után a kérdésem az, hogy miért kell mindenáron védelmezni a jelenlegi egyházszervezeti formát?

Békés Gellért: Egyáltalán nem kell védenünk az egyházi szervezet mai formáit. Ezek úgy, ahogy ma fennállnak, kétségtelenül történelmi és társadalmi változások, szüntelenül alakulóban lévő szervezeti formák eredményei. A konstantini fordulat, a kelet-nyugati egyházszakadás, a reformációs törés, mind-mind ezeknek a szervezeti átalakulásoknak a mérföldkövei. De elég a római egyház életét szabályozó kánonjognak a század elején történt kodifikálására, sőt annak a zsinat után történt átdolgozására gondolunk, hogy tudatosítsuk ezt a szüntelen átalakulási folyamatot. Ami itt döntő, az nem a szervezetnek a kor igényeihez szabott módosítása, hanem az egész egyházi intézménynek apostoli szervezete, vagyis az apostolok krisztusi küldetésére és felhatalmazására épülő apostoli utódlás.

 

Apostoli folytonosság? (Balra: Szent Pál legkorábbi, 4. századi arcképe, jobbra Ferenc pápa)

 

Amint a Credóban valljuk, az egész egyház apostoli, de Jézus tizenkettőt ki is választott, hogy messiási küldetésének és húsvétjának felhatalmazott tanúi, az új és örök szövetség népének pátriárkái legyenek. Pünkösd után Júdás helyére Mátyást választották (vö. ApCsel 1, 21-26), hogy teljes legyen a hiteles tanúk száma. Ez már az első, még ha nem is egyértelmű jele az apostoli utódlásnak. Pál maga, sajátos meghívása mellett is, szükségesnek tartotta, hogy Péterrel és Jakabbal, az egyház „oszlopaival" egyetértésben és az ő jóváhagyásukkal hirdesse a pogányoknak az evangéliumot (vö. Gál 1,18 és 2,1—2). Ő maga az újonnan alapított egyházakat helyi elöljárók, presbiterek gondjaira bízta, köztük azokra, akik az „episzkopé", a felügyelet tisztét gyakorolták a közösségben. Sőt, megöregedve, azzal is törődött az apostol, hogy Timóteus és Titusz személyében delegátusokat jelöljön ki, akiket azzal bízott meg, hogy kézrátétellel olyan elöljárókat rendeljenek, akik az „episzkopé" feladatát látják le a helyi közösségekben (vö.: Tit 1,5). így alakul ki lassanként a helyi egyházak elöljárósága. Az elöljárók hivatásszerűen, de apostoli felhatalmazással töltötték be hivatásukat a közösség rendjének és egységének, hitre és erkölcsi életre nevelésének és istentiszteletének szolgálatára. Antióchiai Szent Ignác és Római Szent Kelemen személye és írásai tanúskodnak róla, hogy az apostoli kor végére megjelenik az „episzkoposz" alakja, aki már személyesen felelős a helyi egyházért. Döntő fontosságú itt az, hogy Kelemen tanúsága szerint már tudatosulóban volt az egyházban a „catena missionum" elve: amint az Atya küldi Jézust, és Jézus az apostolokat, úgy rendelik az apostolok a helyi egyházak elöljáróit, akik az „episzkopé" hivatalát gyakorolják a közösségben.

Kérdem, hogy ha elfogadjuk az apostolok krisztusi kiválasztását és felhatalmazását, következésképpen nem kell-e az egyház apostoli szervezetéhez és ezzel az apostolutódláshoz is mindenáron ragaszkodnunk?

Németh Sándor: Az apostolok örökségéhez való viszonyon múlik a kereszténység legitimitása, az egyház folytonossága. A kérdés lényegét én abban látom, hogy az apostoli folytonosság hogyan jelenik meg konkrét formában. A második század közepéig ezt csakugyan elég jól nyomon lehet követni. A korai egyház hierarchiája alapvetően szellemi és karizmatikus alapokon állt. A történelem során azonban ezen a területen is számos lényeges változás állt be. Például a konstantinusi fordulat után a klérusban az állami tekintély is összekeveredett a szellemivel, amelynek napjainkig tartó következményei vannak. Nehéz visszavezetni és kapcsolatba hozni a korai egyház apostolait, tanítóit, prófétáit, pásztorait, evangélistáit a mai egyházi klérussal. Véleményem szerint a változás oly mértékű volt, amely vitatottá és kérdésessé teszi számomra az apostoli utódlás katolikus értelmezését. A magam részéről nem kívánok e kérdés kapcsán jól ismert régi vitákba bonyolódni, ennél lényegesebb kérdésnek tekintem a kereszténység megújulásának aktuális feladatát. Ha a kereszténység, beleértve a papságot is, újra betöltekezik Szentlélekkel és az Isten szeretetével, akkor ezeket a kérdéseket, úgy gondolom, nem fogják túldimenzionálni, mint ahogy a történelem során ezt számtalanszor tették. A legfontosabb feladatnak a keresztény hit hatékonyságának világméretekben történő helyreállítását látom. Eléggé aggaszt az a hatalmas szellemi és erkölcsi hanyatlás, amit a látszatnövekedés ellenére megtapasztaltam a keresztény világban.

A kereszténységen belül megjelent az antikereszténység. Szemünk előtt zajlik a pogány, okkult kultuszok reneszánsza. Nem vagyok biztos abban, hogy a keresztények felkészültek arra a kihívásra, amivel ténylegesen szembe fognak nézni az ezredforduló körül vagy azután.

Békés Gellért: Kétségtelenül ma ez a legnagyobb gondja az egyháznak. Az elmúlóban lévő század egyházi mozgalmaira visszatekintve pontosan ennek a gondnak tudatosulását és a tudatosult problémák megoldására irányuló törekvéseket figyelhetjük meg. Ami XIII. Leó pápa ideje óta jellemzi az egyházi életet, azt a „Vissza a forrásokhoz!" jelszó fejezi ki a legtalálóbban. A visszatérés a lelkiélet forrásaihoz, a Bibliához és a liturgiához éppen olyan fontos, mint annak felismerése, hogy az egyházi közösségeknek szükségük van a világi hívek aktív együttműködésére. Az egyház kulturális és társadalmi elkötelezettsége korszerű felkészültséget kíván. A terjedő szekularizmus pedig a vallási és erkölcsi értékek védelmében a különböző hitvallású egyházak között a testvéri párbeszéd megindulását sürgeti.

Mindezt nyilván a személyesen átélt hit élteti, de szükséges, hogy ennek a hitnek a személyi átélést megelőző objektív és hiteles alapja legyen. Ha merőben karizmatikus síkon képzeljük el az egyház megújulását, akkor a szubjektív élmények és tapasztalatok könnyen szembekerülnek egymással, és nincs mihez mérni igazságuk tartalmát. A keresztény embernek mindkét szélsőséget kerülnie kell. Egyfelől nem elégedhetünk meg bizonyos tételes, merőben szavakba foglalt hittel, amit nem követ hitvalló keresztény élet, másfelől a szubjektív hitélményben sem bízhatunk anélkül, hogy számot ne adnánk magunknak igazságának objektív tartalmáról. Igen, szükségünk van arra, hogy hitünk személyes megváltása, sőt átélése által találkozzunk Krisztussal — amit a Szentlélekben való megkeresztelkedésnek is nevezhetünk —, de ez feltételezi, hogy részesültünk a keresztség szentségében, és megismertük hitünk tanítását. A katolikus kötőszó nem a „vagy-vagy", ami az objektív igazságot és annak szubjektív átélését elválasztja egymástól, hanem a „nemcsak, hanem is", ami — ha nem is kritikátlanul — az értékek megbecsülését és kölcsönös kiegészülésüket szolgálja.

Általában ez áll az intézmény és a karizma kapcsolatára is. Nem szabad a kettőt, az intézményt a karizma ellen, a karizmát az intézmény ellen kijátszanunk. Úgy kell az intézményben élnünk, hogy a karizma az intézményben élőket s magát az intézményt is állandóan megújítsa. Ecclesia semper reformanda. Állandóan szükségünk van erre a megújulásra, hogy az egyház képes legyen szakramentális küldetésének betöltésére. Ám a karizma nem teremt új intézményeket az egyház eredeti apostoli szervezetén kívül, és ha ez valamilyen módon mégis megtörténnék, akkor előbb-utóbb megmozdul az ökumenikus mozgalom is tanítja — keresni kezdik az Una Sancta Catholica intézményes egységének helyreállítását.

 

Nagy ellenfelek: Luther Márton és X. Leó pápa

 

Németh Sándor: A felvetett kérdések megközelítésében vannak köztünk lényeges eltérések. A protestáns hagyományt követem akkor, amikor a tradíciót szétválasztom a Bibliától.

Meggyőződésem, hogy a keresztény hit alapját és mérőzsinórját képező Szentírással minden karizmatikus élményt és megnyilvánulást ellenőrizni és azonosítani lehet.

Isten Igéjéből nőtt ki az egyház, ezért annak tradícióit én alárendelem az írott Igének. Ez nem a keresztény tradíció kategorikus elutasítását jelenti, hanem annak kritikus megközelítését. Ami pedig az egyház vezetését és a pápai intézményt illeti: kétségtelen, hogy számos tisztességes evangéliumi keresztény sóvárog egy olyan karizmatikus személyiség után, mint Péter apostol. A protestáns, evangéliumi kereszténység nem rendelkezik természetes központtal. A kereszténység ezen ágazatai egyfajta diaszpóralétben élnek.

Örvendetes, hogy az utóbbi időben az apostoli funkció került előtérbe a pápai intézményben. A bibliai alapokra építő apostoli szolgálatokkal szemben egyetlen kereszténynek sem lehet kifogása, minekutána meggyőződik az apostoli szolgálatot hitelesítő szellemi és igei jegyekről. A kérdés tehát az: megvannak-e ezek a hitelesítő jegyek?

Amikor II. János Pál pápa kiáll a keresztény erkölcsi értékek mellett, akkor szolgálatot tesz a kereszténység különböző irányzatainak is. A világot foglalkoztató erkölcsi kérdésekben a Vatikán tudja ma a leghatékonyabban képviselni az egyetemes keresztény alapelveket. Ugyanakkor, ha a katolikus egyház bizonyos hagyományait felülvizsgálná, akkor a keresztény egység számára nagyobb perspektívák nyílnának.

Békés Gellért: Örülök, hogy ennyire értékeli a pápa apostoli szolgálatát. Ebben az egyéni és társadalmi téren erkölcsileg meglazult, sőt szétesőben lévő világban világosan és határozottan hangzik evangéliumi üzenete. Nem csoda, hogy a tekintélyes Time magazin az elmúlt év legjelentősebb emberének tekinti. Ám az evangéliumi üzenet, amit képvisel, szerves része az apostoli hagyománynak. Amit Ön erről a hagyományról mond, azzal nem tudok egyet­érteni. Ez a hagyomány ugyanis az első pünkösd napjától fogva hirdetett apostoli igével kezdődik, és megelőzi az evangéliumok írott szövegeit. Szinte két emberöltőn át élőszóban, ebben az apostoli igehirdetésben és az első egyházi közösségek hitében élt. S ennek tartalma nemcsak az, amit Jézus hirdetett, hanem (és még inkább) az, amit Jézus értünk tett: az ő megváltó haláláról és üdvözítő feltámadásáról szóló örömhír. Az Apostolok Cselekedetei­bennyomon követhető az az apostoli igehirdetés, amely ezt a krisztusi üdvösségről szóló evangéliumot a Szentlélek irányításával kialakította. Ez az evangélium az, amit aztán Máté, Márk és Lukács, mindegyik a maga módján, de egybehangzóan, s később, teológiailag elmélyültebben, János írásban is megörökített.

Az írott evangéliumok tehát az apostoli igehirdetés nyomán kialakult apostoli hagyományt rögzítik. Már az apostoli kor végén kialakult tévtanokkal szemben az egyházak akkori felelős vezetői a Szentlélek vezetésével ezekben a szövegekben ismerték fel a Krisztus megváltó és üdvözítő művéről szóló evangéliumot. Ők jelentették ki hiteles kánoni iratoknak. Az ő feladatuk volt, hogy a bennük foglalt evangéliumi üzenet, a vallási és erkölcsi tanítással együtt, mint a hit autentikus tartalmát tévedhetetlenül megőrizzék és tovább hirdessék.

Hol találod meg a gnosztikus mesékkel szemben a hiteles apostoli tanítást? — kérdi már a második század végén Szent Ireneus lyoni püspök. Fordulj az apostoli egyházakhoz.

A Szentlélek az apostolutódlás folyamatában ezek által őrzi meg eredeti tisztaságában az evangéliumot, s nemcsak őrzi, hanem azt is biztosítja, hogy változatosan gazdag tartalmát helyesen értelmezzék. Az egyházban valamennyien hivatva vagyunk arra, hogy ne csak higgyük ezt az evangéliumot, hanem szóval és tettel tanúságot is tegyünk róla. Ám az egyház apostoli szervezete az, amely megőrizte és helyes értelmezését biztosította a múltban, megőrzi és biztosítja ma is. Vajon nem az apostoli egyháztól és egyházban halljuk krisztusi üdvözülésünk örömhírét, és nem ez az evangélium hitbeli megigazulásunk alapja és üdvösségünk végső biztosítéka?

Németh Sándor: Újra hangsúlyozni szeretném, hogy az apostoli örökség számomra is szent, és nézetkülönbségeink nem az első századok apostoli tradícióinak értelmezése körül vannak. Ezek a nézetkülönbségek főleg a később kialakult hagyományokat érintik, különösen azokat, amelyek pontosan az apostoli örökség számos elemével állnak szemben.

A keresztény igazság helyes értelmezésében a názáreti Jézus Krisztus a végső szót a Szentléleknek adta, ezért ígérte meg a tanítványainak a Vigasztalót: „Az mindenre megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, amiket mondottam néktek" (Ján 14, 26).

Tehát az egyházban a Szentlélek a legfőbb tanítói hivatal és tekintély.

Úgy gondolom, ha a keresztények és gyülekezetek a Szentírás alapján találkoznak a Szentlélekkel, és ezután keresztényként élnek, megőrzik azt a személyes közösséget az Úrral, amelyben a Szentlélek közvetlenül tanítja és vezeti őket. Emellett elismerem, hogy az egyháznak mint intézménynek fontos feladata az evangélium és keresztény tanok védelmezése. A közel kétezer éves egyháztörténelem során számtalan támadás és kihívás érte — kívülről és belülről egyaránt — a keresztény hitet. Véleményem szerint a római katolikus egyház az eretnekségekkel és az aposztáziával szemben túlméretezett védekezési mechanizmust épített ki. Számomra úgy tűnik, hogy a tanítói hivatal a Szentlélek helyére lépett, és nem mondható el róla, hogy a dogmák megfogalmazásakor mindig a Szentlélek vezetésére figyelt volna. A hívőket nem az egyházi szervezet, hanem a kegyelem tartja meg.

Az Úr kegyelmét pedig nehéz intézményesíteni.

Békés Gellért: Igen nehéz, sőt lehetetlen is volna intézményesíteni, ha maga az Isten nem intézményesítette volna. Hiszen azzal, hogy az Ige testté lett, gyökerében már megtörtént ez az intézményesítés. Beszélgetésünk elején, az egyház szakramentalitásáról szólva, már szóba került ez az alapvető fogalom, ami a vallásnak, de főleg a kereszténységnek a megértéséhez szükséges.

Történeti létében, mint ember, maga Jézus volt Isten üdvözítő kegyelmének jele és közvetítője, vagyis szakramentuma ebben a világban. Megdicsőülése után pedig a Szentlélek kiárasztásával híveinek az apostolok körül összegyűlt közösségét, a születő egyházi intézményt avatta az üdvösség szakramentumává.

Ez mint jel és az eszköz nem önmagától és önmagáért van, hanem attól és azért, akit jelez és amit közvetít. Nos, az egyház Istennek Krisztusban megvalósult üdvözítő szeretetét, az üdvösség kegyelmét jelzi és közvetíti a világban. Amit jelez és közvetít, az nem tulajdona, annak csak szolgál. Ezért jelzésének és közvetítésének igazsága sem tőle származik, hanem magától Krisztustól, aki azért adta Szentlelkét, hogy megőrizze egyházát az evangélium teljes igazságában. Aki tévedhetetlen, az maga Krisztus és az ő Szentlelke. Az egyház és azok, akik az apostolutódlás folytán felelős vezetői, Krisztus és a Szentlélek tévedhetetlenségének, s nem a magukénak hiteles tanúi.

 

Balra: a Budapest Sportcsarnok a kilencvenes években. Mennyire számítanak a külsőségek?

 

De térjünk vissza ahhoz a kérdéshez, hogy ezek az apostoli tanítók valóban megfogalmaztak-e olyan tévedéstől mentesnek kijelentett vallási vagy erkölcsi tanítást, olyan dogmákat, amiknek nincs alapjuk a Szentírásban.

Németh Sándor: A tanítói hivatallal szembeni ellenvetések régi keletűek. A dogmák pedig megnehezítik a különféle keresztény irányzatok egymás felé való közeledését. A dogmák nélkül, pusztán a Szentírás alapján könnyebben kivitelezhető lenne a keresztény egység és a megújulás. Véleményem szerint mindaddig, amíg a keresztény istentiszteletek dogmák által kijelölt keretek között zajlanak, az Úr dicsősége nem tud manifesztálódni a gyülekezetben. A keresztény istentiszteletek szakramentalitása nem liturgiái tárgyakból vagy dolgokból, hanem közvetlenül az Úr jelenlétéből, a keresztények testvéri szeretetéből és életszentségéből származik. Az egyházban Jézus Krisztus akkor tudja önmagát megdicsőíteni, ha a hívők szellemben és igazságban imádják az Atyát. 

Nem tartom magamat intézményellenesnek, csupán az a véleményem, hogy ezek átalakíthatók és megváltoztathatók úgy, hogy mindig megmaradjanak az Úr dicsőségének szolgálatában. A dogmákkal kapcsolatban még az is kifogásom, hogy menetrendszerűen elodázzák vagy lelassítják az intézményrendszerek reformjait.

Békés Gellért: Amikor a II. Vatikáni zsinat az egyház szakramentalitásáról beszél, akkor nemcsak a tanító egyházra gondol, hanem az egész egyházra. Az egész egyház az, amely hitével és erkölcsi magatartásával arra van hivatva, hogy megnyilvánuljon benne Isten dicsősége. Az egész egyház tesz tanúságot Krisztusról, életével, hitével. De meg is fordítanám: nemcsak a vezetettekben jelenik meg a Szentlélek, hanem a vezetőkben is. Ahogyan egyoldalú azt állítani, hogy csak az egyház tanítói hivatalában van jelen a Lélek, ugyanolyan túlzás volna azt mondani a másik oldalon, hogy csak a hívő nép birtokolja a Lelket.

Németh Sándor: Ezt én sem mondom. A Szent Lélek jelenléte a hívőben az Úrhoz való viszonyától függ. Az igei feltételeket vezetők és vezetettek egyaránt betölthetik, illetve elmulaszthatják.

Békés Gellért: Azt gondolom, hogy úgy közelíthetjük meg legjobban a kérdést, ha abból indulunk ki, hogy az egyház nemcsak alanya, hanem tárgya is a hitnek. Az egyház nyilvánvalóan a hit alanya, mert azoknak a közössége, akik hisznek a krisztusi üdvösségben, és életükkel tanúságot is tesznek hitükről. Ám ezzel a kívülállót is hitre indítják, vagyis hitük és tanúságtételük által a hit tárgyává lesznek. Credo ecclesiam. Hiszem, hogy Istennek Krisztus által megvalósult üdvözítő szeretete jelen van ebben a közösségben, mint szakramentális jelben és közvetítőben.

Tehát hiszem az egyházat, mint a krisztusi üdvösség szakramentumát.

Ám ez az üdvösség Isten üdvözítő szeretetének végérvényes és teljes, vagyis eszkatologikus megnyilvánulása. Az egyház ennek az eszkatologikus megnyilvánulásnak jele és eszköze, s pontosan ezért „indefectibilis", vagyis nem veszítheti el lényegbeli hatékonyságát, nem fogyatkozhat meg üdvösséget közvetítő feladatának teljesítésében. Ha ez megtörténhetne, akkor annak Isten üdvözítő szeretete és krisztusi hatékonysága vallaná kárát: nem volna sem teljes, sem végérvényes, ami nyilván ellenkezik hitünkkel. Ennek a fogyatkozhatatlanságnak egyik lényegbeli megnyilvánulása az „infallibilitas" szóval jelzett tévedhetetlenség. Ha az evangélium közvetítésében, lényegbe vágó vallási és erkölcsi tanításában tévedhetne az egyház és azok, akik az apostolutódlás folytán felelősek ezért a tanításért, akkor Isten üdvözítő szándékának krisztusi megvalósulása valóban nem volna teljes és végérvényes. Mindennek végső biztosítéka nyilvánvalóan a Szentlélek, de a láthatatlan Lélek működését látható intézményes szervek, felelős egyházi vezetők apostoli tanítóhivatala közvetíti.

Németh Sándor: Szerintem az egyház tévedhet és tévedett is földi pályafutása során. Az evangéliumot nem az egyházi hagyomány hozta létre, hanem az a Názáreti Jézus Krisztus földi szolgálatára, halálára és feltámadására épül. Ez a tévedhetetlen és csalhatatlan történelmi tény. A keresztény egyház alapját, amelyet az apostolok raktak le, szintén tévedhetetlennek tartom. Pál apostol kijelentette: „Más fundamentumot senki nem vethet azon kívül, amely a Jézus Krisztus" (1Kor 3, 11). Az apostol a fundamentumra kerülő építményről már úgy beszél, mint ami különböző értékeket képviselhet. A fa, széna, pozdorja anyagból készült építmény nyilvánvalóan az utána jövő keresztény nemzedékek tévedhetőségének lehetőségét is jelzi. Ezért úgy gondolom, hogy a biblikus tartalmú tévedhetetlenség az egyház kezdeti alapjára, és nem a történelmi pályafutására vonatkozik.Ez az állítás engem inkább fel­szabadít, mint megrémiszt. Ebből ugyanis az következik, hogy az egyháznak lehetősége van arra, hogy bűnbánó szívvel, tévedéseit őszintén megvallva visszatérjen a tévedhetetlen alaphoz, melyet Jézus Krisztus és az apostolok raktak le.

A korai egyházban nem látok például olyan erős centralizmust, mint amilyennel napjainkban találkozhatunk.

Békés Gellért: Korunknak ez a római katolikus egyházban tapasztalható centralizmusa az újkor kultúrtörténeti és társadalmi átalakulásaira ellenhatásként jött létre, védekezésként az egyház intézményes egységét bomlasztó, sőt evangéliumi küldetését veszélyeztető törekvésekkel szemben. Ám újabban bizonyos decentralizációs folyamat indult meg.

Az I. Vatikáni zsinat még csak a pápai primátusról és tanításbeli tévedhetetlenségéről döntött. Ezt a legfőbb egyházi tekintélyről szóló tanítást a II. Vatikáni zsinat kiegészítette a püspöki kollegialitás elvével.

Krisztus apostolai, Péter és a tizenegy, ahogy az evangéliumokban szerepelnek, „kollégiumot" alkottak. Ehhez az apostoli kollégiumhoz csatlakozott később Pál is; maga igazolja az eljárását azzal, hogy a damaszkuszi úton látta az Urat. Ennek a kollégiumnak utóda Péter és Pál egyházának, Róma püspökének főségé alatt a püspökök kollégiuma. Az egyház kormányzata ebben az értelemben kollégiális, ami a zsinat után átdolgozott kánonjogi kódexben is kifejezésre jut.

Kívánatos, hogy a kollegialitás elve egyre hatékonyabban érvényesüljön nemcsak a pápa és a püspökök, hanem a püspökök és a papok, papok és világi hívek együttműködése vonalán. Helyi vonatkozásban ezt nemrég az esztergomi zsinat is kiemelte. A keresztségből eredő általános papság folytán minden megkereszteltnek vállalnia kell — saját kegyelmének mértékében — a felelősséget a krisztusi üdvösség társadalmi megvalósulásáért, és ennek érdekében együtt kell működnie az egyház felelős vezetőivel. Erre az együttműködésre indít a Szentlélek, és végső soron ez által valósítja meg az egyház fogyatkozhatatlanságát és tévedhetetlenségét az üdvösség hitében, tanúságában és megélésében.

Németh Sándor: Az egyház az üdvösségben tévedhetetlen. Azzal is egyetértek, hogy a megváltás végérvényes. A megváltás univerzálissá válása, valamint Izrael helyreállítása miatt viszont szükséges' a Messiás második eljövetele. Várható-e a professzor úr szerint egy isteni beavatkozás a világ sorsába, vagy pedig az egyház szolgálata által realizálódnak a megváltás áldásai a világban, és ennek beteljesedéseként kerül sor az Úr második visszajövetelére?

Békés Gellért: A Credóban valljuk, hogy lesz egy végső, eszkatologikus esemény, s az véget vet az emberi történés folyamatának. Ám ami a jézusi eseményben kétezer évvel ezelőtt megvalósult, az már végleges és jelentőségében eszkatologikus. Az ember üdvözítésének műve az Isten részéről befejezett.

A megdicsőült Kyrios Szentlélkével már kiárasztotta az üdvösség kegyelmét híveire. Az isteni életközösségre vezető út már nyitva áll. Ez az egyház időszaka: az üdvösség művének megvalósulása a történelem folyamán.

Itt jelentkezik a mi feladatunk: aktív közreműködésünk kö­vetelménye. Ezt az időszakot, az egyház idejét zárja le Krisztus második eljövetelével a végső isteni ítélet, amikor teljes valóságában és véglegesen megnyilvánul az ami, mindaddig szentjeinknél törekvés formájában és csak töredékesen, főleg a lelkek belső világában volt jelen.

 

Úrvacsora vagy eucharisztia?

 

Németh Sándor: A beszélgetésünk során már fölmerült a kérdés: az egyház tévedhet, vagy tévedhetetlen. Nézetem szerint az egyház tévedett a történelmi útja során. Legmagasabb szinten születtek olyan dogmák, teológiai megállapítások, amelyeket nehéz az eredeti apostoli örökséggel kapcsolatba hozni. Gondolok itt például a Mária-dogmákra.

Békés Gellért: A Mária-dogmák, nézetem szerint, azért okoznak némelyeknek gondot, mert a Máriára vonatkozó egyházi tanítást nem tekintik belső összefüggésében az üdvösség isteni rendjével. A zsinat, Szent Ambrusra hivatkozva, Máriát az egyház „ősmintájának" nevezi (LG 63).

Ő keresztény létünk eszményi képe, görögösen eszkatologikus ikonja. Mindaz, amiért az egyház, mint üdvözülésünk isteni rendje, létezik, s ami bennünk csak részben valósul meg, Mária személyében beteljesedett.

Ő arra volt hivatva, hogy „Theotokosz", vagyis Isten-szülő, Isten Fiának anyja legyen, s ezért az angyali üdvözlet szavával „Kegyelemmel teljes". Nagy betűvel ejtem ki ezt a megszólítást, mert Mária neveként áll Lukács evangéliumában (1, 28). Ő a szó teljes értelmében a Megkegyelmezett, Megváltott és Üdvözített. Személyében valóra vált az egyház, mint a megváltó krisztusi kegyelemből létrejött Isten-közösség. Ő ebben a teljes Isten-közösségben élt Názáretben, s él ma is a mennyben.

Németh Sándor: Azt senki nem vitatja, hogy Mária minden kereszténynek példaképe, sőt a keresztény magatartás prototípusa.

Az egyház azonban Jézus Krisztus testéből vétetett. Ez Máriára, mint az egy­ház tagjára szintén vonatkozik. Krisztusból származott a kegyelem az ő életében is, ezért nem lehet megtenni sem Krisztus, sem az egyház életének forrásává.

Békés Gellért: Ez a szó „prototípus", mint őseredeti, mintaszerű megvalósulása a krisztusi kegyelem által újjáalkotott teremtménynek, teljesen megfelel annak, amit az „eszkatologikus ikon" kifejezés mond.

Németh Sándor: A kérdés vallásgyakorlati része azért problematikus számomra, mert a Mária-tiszteletnek olyan kultikus formái alakultak ki az egyházban, amit nehéz megmagyarázni és védelmezni Isten Igéje alapján. Azzal, hogy kimondták a szeplőtelen fogantatás dogmáját, felszabadították Máriát, Jézus anyját az eredendő bűn és következményei (például a halál) alól, és gyakorlatilag isteni rangra emelték.

Békés Gellért: Hadd egészítsem ki az előzőleg említett „kegyelemmel teljes" kifejezést a szűzi anyaság bibliai értelmének meggondolásával. A „szűz" értelmezése keresztények körében többnyire erkölcsi vonatkozású, pedig Máriáról szólva mindenekelőtt üdvösségtörténeti értelme van. Mária Sión leánya, akiben az ószövetségi népnek adott messiási ígéretek beteljesedtek. Ez ugyan Dávid király nemzetségének vonalán történt, de nem testi származás révén, hanem Isten ajándékaként, a Szentlélek teremtő ereje által. Jézus az a „mennyből való ember", az a „második Adám" (1 Kor 15, 45-49), akit Isten, mint az emberiség lelki újjáteremtésének zsengéjét, szűzi földből alkotott. A „szűz" erre az új teremtésre vonatkozik, és annak feltételeként és szimbolikus kifejezésére azt a teremtményt jelzi, aki a bűn árnyékától is mentes, és teljes mivoltában ártatlan.

Mint mindnyájan, Mária is megváltott, de ő, mint az új teremtmény anyja, előzetesen részesült a megváltó ke­gyelemben: ő a „praeredemta".

Ez a Szeplőtelen Fogantatás dogmájának bibliai alapja.

Németh Sándor: Abban hiszek, hogy Mária Jézus fogantatásának pillanatában nemcsak biológiai, hanem szellemi, erkölcsi értelemben is szűz volt. A kegyelem uralma alá azonban nem a természetes származása, hanem az angyal látogatása révén került. Isten Máriát természetesen már születése előtt kiválasztotta, hogy Jézus Krisztus anyja legyen. Azt azonban nem lehet igazolni a Szentírásból, hogy ez a különleges körülmény már a fogantatáskor biztosította volna Máriának a bűntől való mentességet. 

Másrészt: a mariológiában csupán a jó és a tökéletes van kiemelve Jézus anyjának életművéből, holott az Evangélium úgy mutatja be, mint aki kegyelmi szinten is alá volt rendelve a változásnak, fejlődésnek. Találhatunk az életében olyan pillanatokat, amikor nem volt harmóniában Jézussal.

Ő is — akárcsak az apostolok — többször állt értetlenül Jézus Krisztus földi szolgálata előtt. A többi Mária-dogmával szemben súlyos igei ellenvetéseket lehetne megfogalmazni. A protestantizmussal ellentétben — mely szerintem fontos bibliai értékeket feladott —, a katolicizmus hozzátesz az evangéliumi kijelentésekhez, igazságokhoz, és így a tradíció összekeveredik az evangéliummal.

E szinkretizmusnak egyik negatív eredménye, hogy a Názáreti Jézus Krisztus megvál­tói művének hatékonysága és ereje az egyháztagok előtt elveszíti jelentőségét, vagy legalábbis csorbul. A „Theotokosz" megnevezést szigorúan krisztológiai értelmezéssel még el tudom fogadni. Mindamellett újra szeretném hangsúlyozni, hogy a katolikus vallásgyakorlatban a Mária-tisztelet különböző kultikus formái háttérbe szorítják az élő Istenhez való megtérés szükségességét, és így számos egyháztag életében az evangélium hatástalan marad.

 

Szűz Mária: több mint ember?

 

Békés Gellért: Itt talán segít az a további meggondolás, hogy mindaz, amit Máriáról mond a katolikus teológia, közvetve Krisztusra vonatkozik. Ezt legvilágosabban az tanúsíthatja, hogy a „Theotokosz" alapvető dogmája voltaképpen krisztológiai igazságot tartalmaz. Az efezusi zsinat atyái ezzel a megnevezéssel fejezték ki a hiposztatikus unió igazságát, vagyis azt, hogy Jézusban az isteni és az emberi természet egy személyt alkot. Az anya ugyanis közvetlenül a konkrét személynek szülője, s csak közvetve a sze­mélyben megvalósuló természetnek. Mária nem az isteni természetnek, hanem Isten Fiának az édesanyja. Nos, az ő Szeplőtelen Fogantatása a Jézus születése által megkezdett új teremtésre, mennybevétele pedig az Úr megdicsőülésében történt teljes részesedésére vonatkozik.

A tapasztalat azt mutatja, hogy sok embernek ilyen külsőséges eszközökre van szüksége, hogy megtörténjék, vagy legalább is meginduljon benne az a belső folyamat, amit evangéliumi megté­résnek nevezünk.

Amikor 1945-ben a csepeli munkás-gimnáziumot alapították a bencések, az avatás ünnepi körmenetéhez a kommunista párttitkár is csatlakozott. Ha a főapát után mehetek, megyek én is magukkal — mondta. S mikor végétért az ünnepség, így szólt: Na most jól kiénekeltem magamat, valósággal újjászülettem. Szerény vallási műveltségű embereket a jó Isten is szerény eszközökkel indít belső megújulásra. A Szűzanya tiszteletének is a vallási műveltséghez mért különböző megnyilvánulásai vannak.Mi volna, ha az előző meggondolások szellemében megértéssel és nem türelmetlen kritikával és merev elutasítással közelítenénk meg ezt a kérdést?

Szabad valami személyeset mondanom? Én azért nézek szerető tisztelettel a Szűzanyára, mert benne látom azt, akinek bennem is meg kellene valósulnia. Költői kifejezéssel:

„A te lelked is Mária".

Voltaképpen velem is annak kell történnie, ami Máriában már megtörtént. A hit által, a Szentlélek ajándékaként bennem is testet ölt az Ige, életem folyamán arra vagyok hivatva, hogy azonosuljak Krisztussal, s általa, vele és benne részese legyek a szeretet isteni életközösségének. Krisztust követő életemnek ezért „prototípusa" vagy' „eszkatologikus ikonja" Mária.

Németh Sándor: A Szentírás szerint, akik segítségül hívják az Úr nevét, megszabadulnak. A megváltás a hívő emberben nem Mária, hanem az Úr Jézus Krisztus neve által valósul meg. Tiszteletben tartom mindenki vallási meggyőződését, de az a véleményem, hogy az egyház által glorifikált Mária-image csorbítja Jézus Krisztus nevének tekintélyét a hívők előtt.

Békés Gellért: Nem inkább növeli? Hiszen Máriában látjuk a krisztusi üdvösség maradéktalan beteljesedését.

Németh Sándor:

Az egyház nem teremthet önkényes kapcsolatot a természetfölötti világgal. A vallásgyakorlaton belüli okkultizmust szerintem csak akkor tudjuk elkerülni, ha Jézus Krisztus által meghatározott módon keressük a mennyei Atyát és Isten országát. Az imáim mennyei meghallgatásában kizárólag biblikus feltételek teljesítése közepette reménykedhetek.

Az evangéliumban a menny természetfölötti világának feltárulkozásához az egyedüli kulcs: az Úr neve. Péter apostol is ezt állítja: „És nincsen senkiben másban üdvösség, mert nem is adatott az emberek között, az ég alatt más név, mely által kellene nékünk megtartatnunk." (ApCsel 4, 12). Nem tartom célravezetőnek azt a tanácsot, hogy miközben az imádkozáskor Mária nevét használjuk, Jézus Krisztusra kell gondolnunk. Az ilyenféle más név használat szellemi zavart okoz a hívőkben.

Békés Gellért: Az a megfogalmazás, hogy Mária nevében imádkozunk, félreértésre adhat alkalmat. Az egyház mindig a mi Urunk Jézus Krisztus nevében imádkozik. Ő a mi főpapunk, istenemberi mivoltával az egyetlen közvetítő Isten és ember között, aki örökre Istennél él és közbenjár értünk, hogy eljussunk az üdvösségre (vö. Zsid 9, 24). Ez azonban nem zárja ki, hogy Krisztus teljes értékű és örökérvényű közbenjárásához kapcsolódva, mi magunk ne járhatnánk közben barátainkért, hiszen Krisztusban való összetartozásunknak éppen az a jele, hogy egymás imádságába ajánljuk magunkat. S ha barátaink imádságát kérjük, miért ne kérhetnénk Krisztus barátainak s a mi testvéreinknek közbenjárását, s köztük a legszentebbét, az ő édesanyjáét, aki általa a mi anyánk?

De visszatérnék a kegyelmet közvetítő lelki hatékonyság kérdésére.

Mennyire állíthatja magáról egy gyülekezet, hogy összejövetelein közvetlenül a Lélek működik, s nem valami tömegszuggesztió érvényesül? Hogyan lehet ezt kiszűrni belőle?

A másik kérdés az, hogy akik így találkoznak az Úrral, azoknak az életében milyen mély és tartós hatás jön létre? És a harmadik: mi tör­ténik azokkal, akik ezen a téren kudarcot vallanak — gondolom ezekről nem alap nélkül írnak —, és akik ennek következtében személyiségükben összeroppannak, és súlyos személyiségkárosodást szenvednek?

Németh Sándor: Mindenkinek jogában áll, hogy ahhoz imádkozzon, akihez akar. Én csupán azt állítom, hogy Jézus Krisztus megtanította a helyes imaformára az egyházat. Aki hatékony keresztényként kíván élni, annak nem kell hozzátennie, vagy átértelmeznie olyan személynek az útmutatásait, aki ténylegesen a mennyből jött a földre, és megdicsőülése után az Atya jobbján foglal helyet, hogy közbenjárjon érettünk. A professzor úr kérdéseire sorban válaszolnék.

Azért gondolom, hogy összejöveteleinken a Szentlélek működik, mert Jézus Krisztus azt mondta: „Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a ti fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ád a ti mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik tőle kérik." (Lk 11, 13).

Mivel nem az ördöghöz vagy a halottakhoz imádkozunk, hanem Jézus Krisztus nevében kérjük az Atyától a Szentlelket és ajándékait — ezért nem gonosz szellemet, hanem Isten Szellemét kapjuk kéréseinkre.

Szuggerálással és hipnózissal egyébként nem foglalkozom, közösségeinkben az ilyen szellemi tevékenységeket az okkultizmus tárgykörébe soroljuk.

Tudjuk, hogy a Szentlélek valóságos erővel is bír. Megragadja és betölti jelenlétével az ember egész személyiségét. Ezt az állítást számos igei példával lehet igazolni. Gondoljunk csak az Ószövetségre, és különösen a próféták életére, vagy Jézus életében a Színeváltozás hegyén történtekre, az Apostolok Cselekedeteibena pünkösdi élményre, Saul megtérésére, a Szentlélekkel való ismételt betöltekezésekre. Ezek mind azt bizonyítják, hogy a Szentlélek konkrét személy és Úr, és mivel Jézus Krisztus nem vonta vissza a földről, ezért a hívők — az igei feltételek betöltése által — ré­szesedhetnek a Szentlélek keresztségéből és ajándékaiból.

A Szentháromság harmadik személyének megnyilvánulási formáit nem lehet merev szabályokban előírni a keresztények életében. Jézus Nikodémusnak a következőket mondta: „A szél fú, ahová akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod, honnan jő és hová megy: így van mindenki, aki a Szellemtől született." (Jn 3, 8). A Szentlélekkel való betöltekezés némelyekből sírást, másoknál örömöt, sőt nevetést vált ki. Amikor a hívőket körülveszi a Szentlélek ereje, gyakran a földre esnek. De ez a találkozás eredményezhet elragadtatást, extázist is. Tudjuk ugyanakkor, hogy mindezek csupán a Szellem jelenlétének megnyilvánulási formái.Nem ez a lényeg. Nem ezt kell keresnie a hívőnek, hanem azt, hogy a Szentlélek átformálja, megváltoztassa Jézus Krisztus hasonlatosságára.

Egy közösségben működő szellemet és erőt így végül is a gyümölcsökről lehet megismerni. Ennek meglátásában és megítélésében azonban a szubjektivizmus és az előítéletek is vezethetik az embert.

Kritikusaink jelentős része determináltan gondolkodik rólunk. Csak hibáink, tévedéseink és gyarlóságaink iránt érdeklődnek, és kutatnak, hogy ezekre hivatkozva kategorikusan elutasítsák azt, amit képviselünk. Elfeledkeznek arról, hogy minden keresztény közösségben szép számmal találhatók sérült emberek, és mindenütt vannak olyanok, akiket tragédiák, szerencsétlenségek érnek annak ellenére, hogy aktív keresztény vallásgyakorlatot folytatnak. Ezeket az eseteket a kereszténységgel és a karizmatikus megújulással szemben ellenséges magatartást tanúsítók, velünk kapcsolatban eltorzítják és hamisan állítják be. A Szentlélektől és működésétől senki nem lesz beteg, nem kap idegösszeomlást. De ha valaki egy karizmatikus élmény után hamis és természetellenes életvitelt alakít ki, az súlyos fizikai és lelki problémákat okozhat. A magunk részéről mindent megteszünk, hogy a hívők a karizmatikus megtapasztalások után is bűn nélküli, természetes és egészséges életet éljenek. Nem szabad azonban azt sem elfelejteni, hogy minden keresztény vétkezhet, ha nem jár minden nap istenfélelemben. Vannak bűnök, amelyeknek súlyos lelki, sőt fizikai megrázkódtatás a következménye: például Júdás árulásának vagy Dávid házasságtörésének. Isten áldása ugyanis csak addig marad rajtunk, amíg az akaratában élünk.

 

Nevető fiú a Hit Gyülekezete összejövetelén. (1995)
Szuggesztió vagy valóságos találkozás Istennel?

 

Békés Gellért: Engedje meg, hogy megjegyezzem, sok furcsa élményt emlegetnek a Hit Gyülekezetének összejöveteleivel kapcsolatban.

Németh Sándor: A karizmatikus élmények mindig is furcsák és szokatlanok voltak. Némelyek figyelmét azonban csupán a külsőségek, az ébredés füstje és hangzavara köti le. Újra hangsúlyozom, hogy számunkra nem ez a lényeg. Célunk, hogy minél több ember megismerje a Mindenható Istent, majd Jézus Krisztus tanítványaként és követőjeként éljen.

Soha nem találkoztam olyan esettel, hogy valaki megismerte az Urat és Vele járt, ugyanakkor lelkileg összeomlott. De olyat már láttam, hogy valaki azt hazudta, megtért az Istenhez, miközben tovább folytatta erkölcstelen életét.

Az ilyen kettősség veszélyes, és könnyen szétszakíthatja a tömlőt. Mi sem kényszeríthetünk az emberekre keresztény életvitelt. A hívőknek a pozitív fordulat után is megmarad a szabadságuk a jóra és a rosszra egyaránt. Természetesen azt szeretném, hogy a nagy karizmatikus megtapasztalások minőségi kereszténységet eredményezzenek.

Békés Gellért: Nagyon jól tudjuk azt is, hogy az extázis nemcsak a Lélektől származhat, hanem más egyéb forrásból is.

Németh Sándor: Így igaz. Én arról az extázisról beszélek, mely Isten jelenlétének érintésétől alakul ki a hívőben.

Békés Gellért: Nos, itt jelentkezik a súlyos felelősség kérdése. Extatikus állapotba kerülhetnek olyan emberek, akik nem igazán megtérők, vagy akik nincsenek felkészülve rá. Olyan belső megrázkódtatáson is keresztül mehetnek, ami nagyon súlyos pszichés károsodást okozhat, mert felkészületlenül — és talán szabad így mondanom — tapintatlanság folytán vagy elővigyázatosság hiányában kerülnek bele.

Gondol-e a Hit Gyülekezete arra, hogy senkinek se okozzon kárt a személyiségében, még szándéktalanul se?

Németh Sándor: Helyénvalónak és indokoltnak tartom e probléma felvetését. Belülről ismerem a karizmatikus irányzatot, és elmondhatom, hogy az élménycentrikus és a kizárólagosan fogyasztói magatartás jelen van a mozgalomban. Számosan nem olvassák és tanulmányozzák a Szentírást, megelégszenek azokkal a felszínes karizmatikus közhelyekkel, amelyek az összejöveteleken ragadtak rájuk. Élményeiket és ebben játszott szerepüket is hajlamosak túlértékelni, melyből hamis elhívás- és küldetéstudat alakul ki. Évek óta azon fáradozunk, hogy felhívjuk a hívők figyelmét a természetfölöttibe való belépés értékeire, de a veszélyeire és a csapdáira is. Mindezt azért tesszük, hogy felkészülten kerüljenek a Szentlélek mély vizébe.

Ha a keresztény élet nincs megalapozva józan bibliai tanításokkal, árnyalt és kiegyensúlyozott igehirdetéssel, akkor a karizmatikus élmények olyanok lesznek, mint a homokra öntött víz.

E problémák ellenére is azt kell mondanom, hogy napjainkban a világ minden táján ezrek töltekeznek be Szentlélekkel.

Békés Gellért: Hadd kérdezzem meg a legilletékesebbtől: hová helyezi el magát a Hit Gyülekezete a kereszténységen belül, s hová a magyar társadalomban?

Németh Sándor: A Hit Gyülekezetét az egyetemes egyház részének tartom, amely mint új keresztény reformmozgalom olyan sajátosságokkal bír, melyek megkülönböztetik bizonyos keresztény irány­zatoktól, másokkal pedig szorosabb relációba helyezik. A Hit Gyülekezete jogi értelemben igen, de bibliai, keresztény szempontból nem új vallásfelekezet. Kapcsolataink kiterjedtek a különböző karizmatikus irányzatokkal. Bízom abban, hogy ez a hagyományos egyházakkal is javulni fog, és bizonyos erkölcsi kérdésekben megbízható partnerként számíthatnak ránk. A különbségeket és a teológiai nézeteltéréseket a jövőben sem hallgatjuk el, ahogy ebben a beszélgetésben sem tettük. Nézeteink, véleményeink kifejtésekor azonban hangsúlyozottabban figyelembe kívánjuk venni az emberi és keresztény normákat, tiszteletben kívánjuk tartani a más vallási meggyőződést még akkor is, ha azzal nem értünk egyet.

Személyesen arra törekszem, hogy a Hit Gyülekezete nyitott maradjon az Isten akaratával megegyező változásokra. Semmiképpen sem tartjuk magunkat zárt, tökéletes, tévedhetetlen, felsőbbrendű közösségnek.

Az együttműködést és a szellemi igei egységet Isten beszéde alapján elsősorban a keresztény felekezetekkel keressük. Meggyőződésem, hogy a Hit Gyülekezete szerves része a magyar társadalomnak is, híveinkre nem jellemző a társadalomból való kivonulás, vagy az attól való elszigetelődés. A bűntől való elfordulás mellett hangsúlyozzuk: nagyon fontos a keresztények társadalom iránt való szolidaritása és felelősségvállalása. Közösségünk szervezeti formációját — pragmatikus szempontok alapján — szükséges, de nem lényeges tényezőnek tartom. Életünk és tevékenységünk szolgálatában továbbra is Jézus Krisztus és az evangélium szolgálata áll.

Békés Gellért: Ijesztően sok a destruktív szekták által okozott kár, ha csak arra a megdöbbentő tragédiára gondolok, ami nemrég Svájcban, s tavaly Amerikában történt.

Németh Sándor: Igen, ez létező probléma. Várható, hogy az ezredforduló közeledtével vallási téren egyre nagyobb kihívásokkal kell majd szembenézni. Fontosnak tartom azonban, hogy a római katolikus egyháztól független irányzatokat és közösségeket megkülönböztessük a destruktív szektáktól. Hazánkban a félreértéseket, feszültségeket részben az okozta, hogy némelyek a saját felekezetükön kívüli, főleg az új és kis létszámú közösségeket vagy vallási csoportokat automatikusan a destruktív szekták kategóriájába sorolták.

Békés Gellért: A józanság itt rendkívül fontos. Sobria ebrietas.

Németh Sándor: Nem vagyunk hívei semmiféle boszorkányüldözésnek. A jót szívesen tanuljuk, akár a római katolikus egyháztól is.

Változni és alakulni szeretnénk az Úr dicsősége által egészen a földi létből való elköltözésünk pillanatáig.

Békés Gellért: Ez nagyon józan kijelentés: Tanulás közben közelebb jutunk a forráshoz, és jobban megértjük a másikat, de főleg hitünk apostoli alapját és hitelességét. Ebben a szellemében és erkölcseiben ingatag világban sziklán kell állnunk.